Hajlotthátú istenek vagyunk,
gerincük a görbedő kapa,
teli jászol barna tenyerünk,
mellünkön meg pajkos fű virít,
s mint a földet zúduló eső,
homlokunkat verejték veri;
jókedvünk van, hogyha sír az ég,
kasza pendül, mikor nevetünk,
s szavunkban is hajló búza zúg;
nyár a napunk, tél az éjszakánk,
s föld leszünk, ha egyszer meghalunk.
Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése