Az olvadt hó beroskad
és szertesündörög,
kondérok gőzölögnek,
mint bíbor sülttökök.
A jégcsap egyre nyúlik,
a csöppje már nehéz,
egy-egy kis tócsa pattan
s szelíden égrenéz.
S ott fönn az égi polcon
hátrább csúszott a hó,
kevésbeszédű lettem
s ritkán vitatkozó.
Ebédre várok-é, vagy
talán meg is halok?
Lélekként szálldosom majd,
horzsolván éjt s napot?
Árnyékom rámtekint, míg
borong a téli nap.
Kincstári sapka rajtam,
a nap fején kalap.
Forrás: Új idők 52. évf. 3. sz. 1946. jan. 19.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése