Pál József (1923-1997): Versek

ÁLLT OTT ÉS NEM TUDTA

Állt és seprűjén pihent ökle. Két
vizenyős szeme maga volt a sötét,
pipája pöfékelt, kék füstpamacs
böfögött száján, - s az ősz, e nagy ravasz
ködöt, sarat, mocskot szórt oda köré,
s kopasz faágat a kalapja fölé.

Állt és nem tudta, hogy én figyelem,
s mint ökle seprűjén, úgy pihent fejem,
oly mozdulatlan aludt az öklömön,
hogy kívülről ez maga volt a közöny.
Pedig háborogtam, feszes indulat
feszített belül a bordáim alatt: -
bánthatja-e szívét, mint most itt nekem,
hogy mért van tejutakból rács egemen,
amikor már hű szolgám lett az anyag, -
s mért gyermek még, csak tipeg az öntudat?

VÁLTOZATOK

Két szem mered rám, két ablaküveg
szobám faláról minden délután.
A kutja mély és – no, ki méri meg,
hogy mélyén meddig ér a táj,
a változatlan s mindig változó?
A változatlan: lomha hegytaraj, 
a változó a lomb, az ég: a szín
s a visszatérő vidám fecskeraj
az ég magasra ívelt boltjain.

S a kutja mély és – no, ki méri meg,
hogy mélyén meddig ér a táj?

A változatlan s mindig változó
szemem mélyét, mondd csak, ki méri meg
s ki tudja, hogy a néha borongó
fény társtalanul fel miből remeg,
hogy milyen nap, vagy tükör küldi fel,
mert mind, vagy részben visszatükrözi
a külső világ hulló fényeit.

S a kutya mély és – no, ki méri meg,
hogy mélyén meddig ér a táj?

S hogy milyen nap, vagy tükör küldi fel?
A kör is önmagába visszatér -
s e körben ismét önmagára lel
és méri meg, hogy önmaga mit ér.

S a kutja mély és – no, ki méri meg,
hogy mélyén meddig ér a táj?

Forrás: Jelenkor 1. évf. 2. sz. 1958. december