Mándy Gyula (1889-1966): Beteg éjjel

 
Mily hihetetlen rémes ily elhagyott, beteg éjjel
igazítni a takarót két félő, gyönge kézzel!
Senki se lép be szelíden (alszol?) a bús szobába.
Lázas homlokomra zuhog ónos percek vak árja.
Most hol bennem a nyugalom elaltató folyása?
S játékom az álomfestés? A d’Esték udvarába
mért nem készülök gőgösen, kissé elkésett kedvvel?
Sem gondolat, sem halk zene fáradt agyamnak nem kedvvel?
Sem gondolat, sem halk zene fáradt agyamnak nem kell.
Nem dőlhetek le vágyaim elkopott szőnyegére.
Ez éjszaka az elmúlás közelítő beszédje…
Ó, ha szívem e minden szép túlcsurrant, horpadt kelyhe,
egy drága, könnyes enyhülés csöppjeiből vehetne!
Ha márciusi ég alatt érkezve ajtóm nyitnák
az elfeledt hű szerető s az egy igaz barátság…
s szétpattanó kínjaimra hullna szavuk szerelme
ugye szívem-szegény gyerek-orvosság, mese lenne…?

Forrás: Új idők 53. évf. 7. sz. 1947. febr. 15.