Káldi János (1922-1991): A villamoson

 

Álltunk a zsúfolt villamosban,
s szaladt velünk e sárga láda.
Mintha idegenségbe, más világba
futna, futna, oly áhítattal szaladt
korahajnali holdak – villanylámpák-alatt.

Szokatlan-gyors volt e futása,
s mi lódultunk ide-oda
az indulásnál és a kanyaroknál. -
S ha a sok szíjfogantyú – függő virágsor -
nem lett volna, estünk volna mindahányszor.

Milyen jó, hogy ott lógott, sorban,
segítségként, kínálva magát,
s így egyszer sem estünk el.
Mily jó, hogy volt mihez kapnunk,
míg a villamospadló  akár hajóé – ingott alattunk.
Elgondoltam, hogy mily jó az,
- amíg szalad velünk az Élet -
hogy itt is, ott is lóg egy fogantyú,
egy kicsi szíjacska: egy baráti kar,
egy jó szándékű idegen, akihez hamar
odakaphatunk, mikor gyors lendülettel
visznek tova napjaink.
Mily jó,
hogy itt is, ott is lóg a Szeretet,
az Emberség, a Becsület, a Jószándék,
az Igazság és még annyi-annyi szíjacska,
amelybe fogódzhatunk, mint vasbóli kacsba.

Elgondoltam: milyen jó az,
hogy nem csupán az üres légbe kell
felnyújtani karunkat, amíg elhúz velünk
az ötven-hatvan év, amíg
elmarad a villanylámpa, a házak sora,
por, lomb, hó, szerelem, egy-egy leánymosoly,
az édesanyák szívgyógyító szava,
amíg elmarad az ifjúság,
az orgonák palánk-melletti lila lángolása,
amíg hamu lesz a nyár. - 

Elgondoltam: ez a feladat!
Biztos fogantyút fölénk! Az emberiség fölé!
Hogy ne hulljunk porba, bizonytalanságba,
ne hulljunk embertelenségbe,
ne hulljunk háborúba!

Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október