Sötétedik, a Dráva lenn morajlik,
sűrű vizére megtört fűzfa hajlik.
Nem fűzfa: vén, sebétmosó vitéz,
kit átalvert a török kelevéz.
Kivont szablyákkal a kukoricás
megújuló szélrohammal csatáz.
Ó, bús berek, ár-törte Drávapart,
itt hajdan valaki nagyot akart!
Ismerte út a messzi hegygerinc,
melynek magyar neve száz éve nincs,
s most, mint gyertyák közt nagy halott
profilja,
a csillagos ég kárpitjára írva –
A táj az ő lelkétől nyughatatlan.
Az égen szörnyű felleg száll: a vadkan.
Forrás: 101 vers az elődökről. Kriterion kiadó Kolozsvár, 2006.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése