(Móra Kiadó, 1958.)
Van már olyan irodalmi leánytípus, amely sok helyről összeszedett jellemvonásaival, ha nem is lett fogalommá, hogy par excellenc kifejezze a mai lányok lényegét, de legalább néhány jellegzetességében a valóságra ismerünk? Elfogadjuk általánosítási alapul?
Az irodalomban eddig – bár sokan próbálkoztak vele, Nagy Istvántól, mondjuk Beczássy Juditig – érzésünk szerint NEM VOLT. Gergely Márta „Szöszi”-jével, az 1958-as könyvnapok egyik legmaibb könyvének hősével – LETT.
Bár Gergely Márta sokkal szélesebb skálán játszik, hogy sem elkötelezné magát CSAK ifjúsági írónak, mégis az a véleményünk, hogy a Szöszit folytatni kellene. Ugyanis már így is annyira jellegzetes figurának sikerült, hogy alkalmasnak látszik egy regénysorozat keretei között benne és általa megmutatni azokat a viszonylatokat is, amelyek együttesen a mai lányság problematikáját adják, és amelyek – természetszerűleg – EGYSZERRE nem fértek be egy könyvbe.
Mi benne az új, a más, a több?
Legfeltűnőbb vonása – s itt rejlik a szerző által művészileg jól elrejtett pedagógiai szándék –, hogy nincs szembeötlő jó tulajdonsága. Átlag. Szinte már túlságosan is sok a negatív vonás benne, mégis nem annyira, hogy lélektanilag hihetetlen, pedagógiailag lehetetlen és az életesség szempontjából valószínűtlen lenne későbbi fejlődési vonala. Szerencsétlen, félreszorult, megértetlen kis életében csak egyetlen szál köti a világhoz: mélységes vágyódása a szeretetre, a valakihez tartozásra. Csakhogy ennek kielégítésére sokáig nincs módja. Nagyszülei nevelik, mert szülei elváltak, s a kis Varga Elvira úgy lebeg a három vonzás között, hogy hiányozni azért senkinek se hiányzik, s amikor se kifelé megnyilatkozni nem tudó, se kívülről megértéssel nem támogatott kis önérzete kitör, és a jampecség KÜLSŐSÉGEIBEN csapódik le, a nagymama is elkergeti. Pedig csak egyetlen „tehetségének”, táncérzékének keres kiélési lehetőséget, s bár majmolja Nájlon Bébit, az igazi jampecet, amikor akaratán kívül kimarad, ártatlanul éri az elűzés. Mostohaapja veszi magához, de bár illúziókban és illúzióknak élő anyja szereti a maga módján, lényegében most is ötödik kerék. Itt éri az októberi vihar, amely elkapja Sándor bácsit is, a mostohát, aki disszidálásra kényszeríti családját. Szöszi és legkisebbik húga azonban lemarad Győrben, visszatérnek a fővárosba, a nagyszülőkhöz s a fodrásziparba, ahonnan mostohaapja kiszakította.
A regény folyamán, mint fény prizmán, kis életének megtartója, a szeretet bomlik szét különböző, de egyéniségéből fakadó jótulajdonságokra. Bár fogyatkozásai lényegükben megmaradnak, kiderül, hogy bizonyos helyzetekben átváltódnak, s néhol ösztönösen, néhol már tudatosan, de olyan biztonsággal igazítják el a legnehezebb körülmények között, hogy ez a magatartás, a Szöszi választotta megoldás, több mint egyéni kiút. Ez már tipikusan a ma lányának válasza a mindennap nagy válaszútjain elénk meredő kérdésekre.
Értékrendje, amelyhez kis élete ösztönösen ragaszkodik, a következő mondatban foglalódik össze: „… a világon tán minden bajnak,m inden igazi bajnak az az oka, hogy az embereknek nincs szívük a munkájukhoz. Ha mindenki rendesen dolgozna, ha csupa rendes, szorgalmas, becsületes ember volna a városban, akkor más volna minden.” Ezen belül lényegében elég szűkre korlátozódik vágya az egyéni szabadságra, s a felnőttek, jobbára a múltból itt maradt előítéletek alapján, ezt is csak nyirbálják. Kitörni ebből a körből, a felnőttek megérteni nem tudó zsarnokságából, több úton lehet. Az apró hazugságok, engedetlenségek, a jampi szokások felvétele csak védekezés számára. Az igazi megoldás: a munka. Hiszen a fodrászüzletben, egy kis elemi közösségben mindjárt megtalálja a maga helyét! Fogyatkozásai már csak FÉLSZEGSÉGNEK tűnnek, s kiderül, a szürke kis verébnek is lehetnek, vannak megbecsülésre érdemes képességei. Lappangva eddig is megvoltak benne, de nem alakulhattak ki, hiszen élete folytonos védekezés volt: „Ne lássa, ne tudja a nagymama, hogy ő mit érez” – mondja egy helyütt.
Azok az ellenszenves vonások, amelyek ÁRNYALATOKBAN Szösziben is megvannak, a regényben mint uralkodó fogyatékosságok egy-egy alakban testesülnek meg: Nájlon Bébi, Ági, stb. Szöszi azért tudja levetkezni őket, míg azokat bajba sodorja, mert a kislány először érzi, később már derengőn tudja is, hogy minden igai nagy bajban van egy remedium: a munka, amely valósággal „helyre teszi” a tévelygőt is, csak éppen engednie kell. Ebben oldódik el az a látszólagos ellentmondás, mely az olvasóban felvetődik a regény olvasta alatt: nem túlságosan megértő-e a szerző Szöszi tényleges hibái iránt is? Minden csak kerülő út volt, amelyre rákényszerült? Talán az a kifogás áll meg, hogy Gergely Márta túlságosan jól „álcázta” alapjában jóravaló kis hősnőjét…
Az érdekes és fordulatos mesében alkalma nyílik Gergely Mártának, hogy elég sok relációban felfedje az élethez való vonatkozásait ennek a magára hagyatott, belső valóját senkivel – még csak bimbózó szerelmi életének „hősével”, Árpáddal se – közölni, megértetni tudó, botladozó kislánynak. Talán túl sok probléma is fut össze benne: az iskola és a házi nevelés ellentéte; a jámpeckérdés; az új munka-éthosz, a szerelem; a disszidensek stb., stb. A kis Varga Elvira mindegyikkel szembenéz a maga módján, s lényegében mindig önmagához hűen válaszol rájuk. Azt is elhisszük neki, hogy – helyesen is.
Miért?
Itt kell szólni Gergely Márta regényírói művészetéről, amellyel élővé, hitelessé, sokoldalúan árnyalttá s ugyanakkor jellembelileg mégis egységessé tudta összegyúrni Szöszi kedves kis alakját. Fokozatosan, állandó ütközések közben, sok-sok apró vonásból alakul hőssé, a jelenségekre jellegzetesen mai módon reagáló regényhőssé. Hogy ez sikerüljön, a regényírónak gyökeréig kellett ismernie a mai leánylelket; szeretnie kellett kis hősét, hogy finom rezdüléseit ennek a csak látszólag egysíkú, mégis sokrétű léleknek ki tudja munkálni; fogyatékosságait megértse és megértesse. S mivel Gergely Márta a nő ösztönösségével, a pedagógus felkészültségével, a kitűnő megfigyelő gazdag tapasztalatával s az író beleélő-képességével alkotta meg hősét: nemcsak belsőleg, vagyis költői elképzelésben áll meg, de elhisszük azt is, hogy az élet is kitermelhet, ki is termel ilyen alakokat. Gergely Márta könyvének az a nagy pedagógiai igazsága, hogy nincsenek jelentéktelen emberek, nincsenek elveszett gyerekek. A boldogsághoz az kell, hogy mindenki felismerje önmaga belső irányvonalát, s akkor a közösség, ha annak mozgási törvényeihez igazodik, „helyére teszi”, mint Szöszit.
Sok minden benne van Gergely Márta ragyogóan sikerült „Szöszi”-jének problematikájában, amit a mai élet állított kérdőjelként az átalakuló társadalom elé. De sok csak éppen érintve. Pl. Szöszi és a szerelem… Ha elképzeljük, mennyi érdekeset, megszívlelendőt és eligazítót tudna Szöszin keresztól Gergely Márta elmondani erről is, akkor engedünk annak az illúziónknak, amely azt képzelteti velünk, hogy Szöszivel még találkozunk.
ZSIKÓ GYULA
Forrás: Jelenkor 1. évf. 1. sz. 1958. október
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése