Nemtő. Petőfi. Látományok.
(Egy völgykebel. Közel az első színfalhoz dúsan zöldelő terebélyes tölgy, alatta dúsan zöldelő halom. Csend. Félhomály. Halk zene.)
N e m t ő.
(A magasból megjelen. Dicsfény. A zene lágyan elhal.)
Gyöngéd szellők fuvalmán támadott,
Emberszemektől eltakart halom,
Mely nemzetemnek halhatatlanná lett
Költő-fiára lágyan domborulsz
Leszállok im nehány pillanatig
Meglátogatni drága kincsedet.
Lánglelkü ifjam, költő-gyermekem.
Magyar Tyrtaeus, bajnok lantosom!
Halld szózatom harminczhat év után,
Porsátorodból ébredj, lépj elő!…
P e t ő f i.
(Honvédöltönyben, üres hüvellyel oldalán, baljában tépett harczi lobogó – melynek egyes foszlányain a „Talpra magyar stb.” elszórtan olvasható – a szétnyílt halomból kiemelkedik.)
Mi fény tör e sötét üregbe?
Szememnek oldván mily világ ragyog?
Mi szózat ez, melynek mindenható
Hangjára széthull álmom fátyola?
S mélységes éjem árnyas hűs ölén
Forró lehével új életre költ!
Porom megéled… lelkem visszaszáll,
Szivemben a vér újra forr, buzog.
Élek, lehellek, érzek, gondolok,
S szivemnek minden vágya, érzete,
Lelkemnek minden gondolatjai
Szent hódolatba forrnak össze itt,
S eléd borulni kényszerítenek.
Ki vagy? Beszélj fenséges szellem, im
Szolgálatosra térdel hű rabod. (Letérdel)
N e m t ő.
Hogyan? Nem ismersz, édes lantosom!
Kelj föl, tekints rám, oh hisz én vagyok,
Magyar hazádnak hű nemtője én.
Magyar hazádnak, melynek üdviért
Lánglelked és véreddel áldozál.
Emlékezzél!… ismersz te engemet,
Láttál gyakorta vészes perczeken.
Fényes mezem csak, a mi tévelyit,
S e dicssugár mely most körülövez.
Oh, mert midőn harminczhat év előtt
E bús vidéken esni láttalak,
Gyászban fogám le tört pilláidat,
S vérrel kevert fürtös fejedre itt
Gyászban leheltem búcsu-csókomat:
Igértem akkor, hogy ha földerül
Hazádnak majd jobbléte hajnala:
Meglátogatlak s látnod engedem
Halálod óta mik történtenek.
P e t ő f i.
Oh légy ezer s ezerszer áldott
Fenséges lény, e nagy joságodért!
Engedj előtted leborulnom itt
S csókolnom a port, mely rád felragyog,
Emlékezem… emlékezem reád…
- Annak tehát harminczhat éve már…
Száguldó mének tiprák testemet,
Vad csordanép üvöltve hordozott,
Mig végre tikkadt, fáradott dühökben
Eldobtak itt, torzult élettelent.
Ekkor jövél felfogni véglehem,
Végigsimitni véres homlokom -
Arczomra hulló könnyeid hevét
Még mintha most is, most is érzeném!…
Gyötrelmes egy nap! Szörnyü pillanat:
Halálhörgés közt tudni, érteni,
Hogy a szabadság szentelt zászlaját
Bakók tiporják vérünk tengerén.
De nem maradtunk boszulatlanul,
Nem, ugy-e nem a szent harcz hősei,
Bukott az ármány s boldog a magyar?
N e m t ő.
Hogy boldog-e? Oh, drága gyermekem!
Te azt hiszed: győzött, mi tiszta szent,
S győzelmet a jog mindig ünnepel?
Nem egy idős a mennyel a pokol?
Nincs-e örök harcz e kettő között?
Történetünk nem azt mutatja-e?
Hogy a mikor mosolyg is ránk az ég,
Alattunk a pokolnak lángja forr?
Nem, bajnokom, a boldogságrul itt
Csak álmodunk még, s képet alkotunk,
Buzogva küzdünk bár jobb életért -
Áldást reánk csak a jövő mosolyg.
P e t ő f i.
Csak a jövő? Mély ámulat fog el…
Örökre türni lett-e végzetünk?
Oly lelkesültség, annyi óriás
Vakon – tehát csak önvesztére tört?
Százezreink vérével áztatott
Hazánk szent földén önkény dölyfe dul?
Szentül hivém, hogy földön nincs erő
Oly jogteren, úgy küzdő nemzetet
Utált igába visszatiprani.
Nem emberek, de Cyklopsok hadát
Hittem, hogy e nép tönkre verheti.
N e m t ő.
Nem csalt hited. A rettentő csapást
Nem ellenek sujtják fejünkre itt.
Kigyósörényü dögvészes fejét
Hahogy közénk nem tolja a pokol:
Győzött is volna bizton szent ügyünk.
De oh mikor -
Torkán akadt lélekzetével
Bámulva képedt ránk a félvilág:
Már-már mienk volt a várt győzelem,
Mosolygva ránk nyílt a mennyboltozat
Torzult kebellel egy vad szörnyeteg,
E hon legét, áldását éldelő,
Vérünk szülötte, testvérünk, magyar -
Lábbal tapodva mindent, a mi szent,
Istentől, égtől elfordulva, rút
Alkut köt a pokollal ellenünk,
Elád, elárul,
Vért, életet, vagyont;
s gyilkos hadaknak bősz dühére hány!
Oh, szörnyü lett hazánknak sorsa most,
Legjobbjaink egy részét a bakók
Elfojtogatták rendre a bitón,
Más része, futva messze bujdosott,
Számüzetésnek enni kenyerét;
Ki honn maradt s börtönbe nem került:
Romokra sirta véres könyeit,
S üszkök között járt kisértet gyanánt.
P e t ő f i.
Oh szörnyü, szörnyü! Áldalak halál!
Fogadj öledbe vissza engemet,
(Aléltan a sirhantra tántorog.)
N e m t ő.
Magad kvántál, édes gyermekem,
Multunkba látni, én megengedém
Álom, borulj bágyadt pilláira,
Tüntesd elő a mit nem láthatott,
A véres éjt, az éjnek hajnalát,
A messzeségben tündöklő napot,
Hadd lássa, hogy míg ő lenn álmodik,
Fölötte a föld áldással virul
S hü lelke nyugta mély, örök legyen.
(Középről, hol eddig állt, fölemelkedik a színpad félmagasába,
s a föltünedező képletekhez jellemzően mozdul.)
L á t o m á n y o k:
A világosi fegyverletétel. Az aradi tizenhárom. A gyásznapokból. Az országgyülés megnyitása. A koronázás. A kegyelet emlékei. A Bem szobor és a Petőfi szobor leleplezési ünnepe. A nemzetiségek egybeforradása. Szegesvár. (Mindenik képlethez megfelelő zene. Midőn minden eltűnt.)
N e m t ő (f e l f e l é s z á l l v a)
Álmodj, nyugodj, isten veled!
P e t ő f i (l e f e l é m e r ü l v e)
Áldott legyen áldó kegyed!
(F ü g g ö n y l e)
(* E. Kovács Gyula e hatásos dráma költeményét, mely színpadunkon a „PETŐFI ÉLETE ÉS HALÁLA” cz. Látványos darab kiegészítéseül adatok, egész terjedelmében közöljük, hadd beszéljen magáért és ne mi róla.)
Forrás: Élet és irodalom 1. évf. 2. sz. 1884. jan. 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése