Dengi János (1853-1903): Küzdöttem én is…

 
Küzdöttem én is… Ah elég volt!
Tovább kibirni nincs erőm!
Villámokat szórt rám az égbolt,
Hogy belevágytam vakmerőn.
S az ég magából fenn elhagyott -
Magamba’ bolygok búsan, árván,
Ah, s olyan nyomorult vagyok!

Kinek kiáltsam? Az egeknek?
Az embereknek: irgalom!
Az ég süket s az embereknek
Szivébe’ nincsen szánalom.
Ha lelkem még éltbe’ lenne
Bár összezúzva, mint előbb:
Akármilyen kicsit, de benne
Találnék hitet és erőt.

Vége! A földi lét malasztja
Nekem már többé úgy se’ kell;
Keblem’ egyetlen vágy dagasztja
Hogy minél előbb vesszek el!
Vagy élni, élni és hevülni
Örökre tehetetlenül?
Százszor inkább megsemmisülni
Elhagyva, szeretetlenül!

Hallgassatok! Álbölcsességtek
Szavára én nem hallgatok!
El nem követtem semmi vétket,
Engem ne vigasztaljatok!
Vagy mi bünöm van! Hogy hevültem?
Mindenért a mi tiszta, szent?
Meglakolám ezt! Im kihültem,
A dőre álom füstbe ment!

Olyan vagyok, mint a koporsó,
A kripta rémes csendiben,
A mely üressen s az utolsó
Szögletbe dobva ott pihen.
Oh jaj! Ha már a sors jövőmnek
Elzárta minden sugarát
S a síri féreg így őröl meg:
H a l o t t a m  volna legalább!

Forrás: Élet és Irodalom. Szerkesztette Korbuly József. II. évfolyam. Nyomatott a „Magyar Polgár” könyvnyomdájában Kolozsvárt 1885.