Berda József (1902-1966): Esztergom sorsán tünődvén…

Szebb kedvem városa, te legendás,
tündéri leányzó az ezüstben csillogó
Duna mentén: miféle gonosz dúlás
csúfítja megint ragyogó orcád, hogy
minden idegszálam sorsodért izgul:
megmaradtál-e, élnek-e különbnek
becsült barátaim, kik ódon falaid
között élik nemesebb dolgokért hevülő
életüket? A barbár hordák áldozata
vagy ismét, mint annyiszor bús
történelmünk folyamán! Éjjel és
nappal csupán a te szemet-vidító
képed látom magam előtt; tenger gyümölccsel
színes szöllőid s még feljebb a magasabb
Vaskaput; mögötte a végtelen erdők és
hegyek vonulatával, hol boldog hegymászóként
barangoltam éveken által, el-elmerülvén
a káprázatos panorámán… S te kisdunai
sétány öreg platánjaiddal a még öregebb
Várhegy álmagat bércei alatt: ki felejthet
el téged, ha lelket visel az ember-arc mögött?
Ki felejtheti el vadgesztenyékkel-sűrű
szigeted, hol a kamasz csavargás éli örömét?
Vagy nyarad varázsát; égszinkék fürdőd langy
vizét, melyben úgy merül el, úgy zsong a test,
mint altatódal mellett a csecsemő? Mikor
látlak, ölellek megint magamhoz kanyargó
Dunánk ékszere: Esztergom? Ki tudja?
Szenvedő vértanúja vagy szomorú magyar
történelmünknek: kincsed a germán erőszak
pogány szomja rabolja, míg mi, jobbak,
tehetetlenül várjuk az Istenhez méltóbb
napot, mely visszaadja szabadságod, mikor
újra a mienk, újra érted hevülő kedvemé lesz.

(1945 március 8.)

Forrás: Új idők 53. évf. 5. sz. 1947. febr. 1.