Mohos vár szirtfokán kihajlik egy lány,
Haja hullámzó, mint aranypatak…
Alant a mélyben áll egy bús lovag,
S mindkettő néma és mindkettő halvány.
Nem szólnak, nem mozdulnak, csak úgy állnak,
Talán régóta nem is élnek ők.
A sisakon, a vérten rozsda nőtt,
S divatja ósdi a selyemruhának.
Szerelmük úgy nőtt mint tenger dagálya,
Nem kellett hozzá földi szóbeszéd…
S rájok hullajtja sárga levelét
Egy vén platánnak foszló koronája.
Forrás: Uj Idők XV. évf. 11. sz. 1909. márc. 14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése