Áprily Lajos (1887-1967): Kálvin, 1535

 
Ott ül a tornyos, vén Basileában,
fiatalon, a zord idők fokán.
Helvét magasság ég a messzeségben
s a kor viharsugára homlokán.

Páris felől piros máglyák lobognak,
jajgatva sír egy messzi, tompa kar.
Ádám esendő, átkozott fajában
lázad a bűn és zúg a zürzavar.

Vergődve látja lázmeleg szemével,
igaz hit annyi hőse hogy zuhan.
S kitör a jajszó nyugtalan szivéből:
Meddig a próba, meddig még, Uram?

A vörös Münster várja már Erasmust,
az őszt,ki hullva is világtudás.
De Pál apostol óriás alakja
fölébe nő, mint égő látomás.

S feleletül mögötte felmagaslik
a vérestestű embernek-fia.
Fény hull sebből és a fény zenéje:
egyedül Istené a glória.

S két szót kiált a bibliás magasság,
hogy megkondul belé a végtelen:
eleveelrendeltetés az egyik
s megváltó arcú társa: kegyelem.

S fut-fut a tolla lázas éjszakákon,
és növekedve ír és írva nő.
Amit leír, a századokba csendül,
sors lesz belőle, lélek, új erő.

Acélos rend és győzelmes tanítás,
világformáló s mégis ősi szó.
S teremtve hull a szomjazó szivekbe:
Igaz tudomány. Institutio.

Forrás: Protestáns Szemle  XLV. évf. 6. sz. 1936. jún.