Fényi István (1919-1994): Asszonyok a szélben

I.
A réten jártam, hol asszonyok
Vonultak át a szélben,
A sarjadó fűben lábnyomok
Bujkáltak némán, szépen.

Alkonyi zöld szállt a fák során
S a folyó vizén gyöngyház
És asszonyok jöttek tétován,
Hol gondban áll a révház.

Sok ős kísértet ritmusát
Igézte rám a léptük
S én néztem, mint a szomjuság
A forrást, ha sziklán rést üt.

Úgy tüntek, mint a látomás
A fáradt őszi szélben,
És élt a hangjuk,szűz, danás,
Sötétedő csilingeléssel.

Vezették őket jó utak
A réten át s a lápon.
A remegő szélben vadludak,
S a gyenge fűben lábnyom.

II.
És félni fogsz a széltől,
Mint kinyilt virágok.
Kivel sosem beszéltél,
Egy éjjelen csak átfog.

Mint virágport a dús szél,
Szétszórja szined éked
S mikor a hajnal felkél,
Már várod a sötétet.

Levél ha száll, te érted
Perdül a bús halálba,
Az ősz  ha szól, megérted,
Hogy átölel az átka.

És síri fogsz, ha álom
Ködén túl látsz arákat,
Kik távoli határon
Jófűre találtak.

És félni fogsz a széltől,
Mint őszbe nyilt virágok,
Hitetlenül és vágytalan
Az örök vágy csak átfog.

III.
Most messzi folyó tükrözi
Örömbe szépült arcod
S ha ajkad a szél megleli,
Ezerszer odatartod.

Viharnak bontod szép hajad
S ölelkezel a széllel.
Egy csillag az égre felszalad
És színed hinti széjjel.

És mennek érted mágusok
Északról, napkeletről,
Ajkukon száz tudás susog
Folyókról, nagy hegyekről,

Hol szőke arany álmodik
S a vízben gyöngyszem ébred,
TE a széllel kacagsz alkonyig,
Hogy minden kincs teérted.

Valaki vár bús partokon
És rádgondolni szégyel.
Te felvirulsz a hegyfokon
s ölelkezel a széllel.

Forrás: Termés. Ősz. Kolozsvár 1942. 1. szám