Tamásfi Gyula (1836-1902): Hafiza

I.
És kiment a sah vadászni,
Fölkelt a napnál korábban,
S cselédihez szól mosolygva:
„A legelső hajnalt láttam!”

És az első hajnal bűve
Hoz szivébe boldogságot,
Megszelidül szilaj lelke,
Mely előbb csak vadra vágyott.

A cselédség hajt a bérczen,
Hogy urának jól szolgáljon;
A sah meg a völgyben jár, hol
Harmat csillog a virágon…

Nefelejcsek és rózsák közt
Farzistánnak jár tündére:
Szép Hafiza tör virágot,
Habkezekkel, nászfüzérre…

Látja mindezt a magas sah
És fegyverét földre dobja,
Virágot szed ő is szépen -
Mosolyogva, szivdobogva.

És suttogja: „az a virág
Adja e nagy boldogságot,
Én is tűzök kebelemre,
Én is tűzök oly virágot!…”

Kókuszerdő rejtekében
Kis fakunyhó áll magában, -
Benn aggódik Ajdár lánya,
Szép Hafiza, nászruhában.

’Mirza késik, Mirza nem jő;
Elcsábúlt a vőlegényem!…’
S e szavakra könnyek árja
Fakad égő kék szemében…

S im betoppan a királyfi,
Bár anyjának szive fájjon -
Három napja ott bolyong, hol
Harmat csillog a virágon!…

Czipruslombok s kakukfüvek
Között Farzistán tündére
Szép Hafiza gyilkot ütött
Habkezekkel hű szivébe…

Látja mindezt a magas sah,
S bokrétáját földre dobja,
Szemeiből könyet töröl,
Fájdalmasan ezt suttogva:

„A vérvirág – ott a keblén -
Adott néki boldogságot.
Én is tűzök kebelemre,
Én is tűzök oly virágot!...”

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 6. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.