Gyulai Pál (1826-1909): Mi hallik az erdőn

Az erdőben örök hang szól,
Mély és titkos fájdalomról.
Tudod-e, hogy korán reggel
Olyan búsan mi sohajt fel?
Éred-e a lombok nyelvét,
Bujdosó szellők szerelmét?
Érted-e a búgó hangot,
Mit a vad galamb kiáltott?
Hallod-e a víz esését,
Mely a sziklákon törik szét?
Nem vetted-e néha észre,
Hogy a lég mint beszél félre?
Mélán suttog, vígan füttyent
Mormol felsir, búsul örvend,
Most panaszol, majd vigasztal,
Itt vad átok, ott édes dal,
És e csengő-bongó hangok
Mint ha tűz van, a harangok
Egymás ellen dühvel telnek,
Összevesznek, feleselnek,
Mig haraggal jő a szélvész,
Zúg az erdő s minden elvész.

Tudod-e, ha az éj csendes,
Nem hallik a legkisebb nesz,
Minden alszik, hallgat mélyen,
Mi nem alszik, mi van ébren?
Mi az mégis, mi megszólal,
Lassu-mélyen, fájdalommal
Nem beszél és még se’ hallgat,
Nyugszik, s nem talál nyugalmat,
Mintha siratná mit vesztett
Mégis ujra vágyba’ reszket.
Mintha majd a hold sugára
Szelid álmot küldne rája,
S a mint lágy szellő ringatja,
Alunnék egy pillanatra,
És beszélné álma közben,
A mi eddig sejtve volt benn, 
Tündér nyelven, bűvös hangon,
Mely igér, fáj, üldöz és von,
Melyben együtt zendül, érez
A mi kínos, a mi édes,
És a mint erősben árad,
Sir a kéj, mosolyg a bánat,
Mire szó és szeme nincsen,
Csak egy érzés benn a szóban…
Most felhangzott, ujra elhalt…
Hallod-e a csalogánydalt?

Forrás: Gombostű-naptár  hölgyek számára. Szerkeszti: HAJNALKA. Ötödik évfolyam. Pest, 1867. Emich Gusztáv kiadványa.