Szász Károly (1829-1905): Széchenyi emlékezete

 
Széchenyi meghalt! – E szót zengi vissza
A bércek orma, déltől éjszakig.
A róna omló könyeinket issza,
S jajszó zokog, hol  e g y  magyar lakik.
A hir a tengert gályaként hasitja,
Mint nyíl lövell a távol partokig.
S az idegen is fogja érteni,
Hogy mit jelent ez: meghalt Széchenyi!

Mért sietsz, Duna! Gyászló gőzösiddel
Fátyolt boritni füstből téreden?
Vasut! Hogy a gyászhirt robogva vidd el,
Nem tőled várja a honfi szive, nem!
S te sodrony, min (bár emberkéz feszit fel)
Ugy fut a szó, mint érző idegen:
Hiába olyan gyorsan szállnotok,
A sziv érzése gyorsabb nálatok!

Éreztük azt mi, - éreztük előre,
Hogy valami nagy vesztés vár reánk.
Bár önfelünknek nem szóltunk felőle,
Szivünkbe rejtök mérges tőr gyanánt;
Láttuk a vért, a gyászt, álmunkba szőve,
S sirtunk, ha jjel föl-fölriadtánk…
S most, hogy a szó kimondva és igaz:
A régi búra nincsen új vigasz!

Oh mert a mély ürt be nem tölti semmi!
Az minden szivnek fenekéig ér!
Egy század-év azt jóvá nem teendi,
Hazug remény is ennyit nem igér!
Kérdjük: fog-é még ily magyar teremni?
Vagy megtagadja erejét a vér?
Hol e Nagy állt, s mint tört szobor ledőlt:
Üres a hon, middő az anyaföld!

De nem; hallgass el gyáva Csüggedés te!
Menj, sápadt Honfibú, minek kisértsz?
Hisz ő tanitott, harczba’, szenvedésbe’
Megállni, türni, mint vészjárta bérc.
Erős szavát a mint szivünkbe véste,
Megedzve lőn az tőle, mint az érc.
Nagy lelke lángját belénk lehelé,
s riadva mentünk gyors nyomán elé.

Mert ő, a míg mi alvánk túnya-lomhán,
virasztva jegyzé egünk csillagit.
Minden szükséget büv-körébe vonván,
Egyszerre itt, ott, mindenütt javit;
Segitve lelkünk öntudatlan szomján
Mit bor nem olt, tenger sem csillapit;
S a mint ajkán a keltő szó rivallt;
- Keze már nyújtja a mentő italt!

Megrázkodánk szavára a vesékig,
Mint keserű gyógyszertől a beteg.
De fájdalmunkkal ő bölcsen kibékit,
Bár nyitva tartja a jóltevő sebet.
Uj létre keltünk, elhányván a régit.
Mint lepke, mely most fényszárnyon lebeg,
S álomnak véli az előbbi lét
Silány alakját, gyáva szégyenét!

A csodavessző Mózes jobb kezében,
Mely a k őszirt bilincsét leveré;
A gyújtó szikra, mely a vak sötéten
Áthatva, fényt gyüjt  e g y  gyúpont köré;
A semmiből teremtő szó, a „légyen” -
Felsőbb erővel mint az emberé,
Melynek nem állhat semmi ellene:
- Ez az ő csodatevő szelleme!

Szólt, s szelidülve zuhogott az örvény,
És légbe röppent a zord sziklagát.
A vaskapu, závára összetörvén,
Igába hajtja büszke homlokát.
És, mint a vert eb meghunyázik örvén,
A szilaj Duna megadá magát,
S Pozsonytól Orsováig a folyót
Békébe’ birják a magyar hajók.

Szólt, s a Tisza, e puszták kósza ifja,
Mely majd rohanva mindent elsodor,
Majd kiterülve a rónát megvivja,
Hogy száz mérfölden nincs száraz bokor,
Majd szeliden mereng, hüsége hiva
A fáradt vándort napleszálltakor:
- Az Ő szavára akaratlanúl
Engedni kénytelen s szabályt tanúl.

És szólt, s szavának engedett a lélek,
Az elemeknél hajthattlanabb;
Kit régi eszmék lánczczal terhelének,
Fölkelt az ember, szabad lőn a rab.
Ifjak lobogva, helyeslőn a vének,
A bölcs vezér nyomán indúltanak,
S az elveszéstől megoltalmazák
Az újonnan kivivott szent hazát!

S új élet forrt a négy folyó mentében,
Dicsőbb, magasztosb, több a réginél!
Zengett a nyelv, és rajta égi-szépen
Az eszméletlen eszme szárnyra kél.
Szent lőn a jog megint, mint vala régen,
S a multba néző nagy jövőt remél!
Elvetve a mag, sarjadoz nyomán:
Jóllét, müveltség, erő, tudomány.

Ő él s örökre élni fog e honban;
Nincs lábnyom itt a hol Ő nincs jelen.
Épitő lelke jár, hol néma rom van.
Kezét meglátjuk valamely jelen.
Az elveszett hont kivivja ujonnan,
És nem hagy elenyésznünk fénytelen,
Ha sirjára felhőt boritanánk:
Széttépi s ránk süt nap s villám gyanánt!

Hisz ő jövőnket oly alapra rakta,
Hogy a mikor jött a zúgó vihar
S mindent letiprott rettentő haragja
Hogy sziv szakadt meg s lecsuklott a kar:
Nem birt velünk! – Mi élünk! Meg se fogyva,
És meg se törve él még a magyar!
Nem fogyva meg, mert lám, az idegen
Jő kérve, hagyjuk, hogy magyar legyen!

S a vérázott teren, mely most dúsabban
Hajt ujra, hősök csontjain, kalászt,
S büszkén feledjük a nagy pusztulást,
A föld szive is önérzetre dobban,
És völy s halom levetkezvén a gyászt,
Az égre bizva, bátoran tekint,
Hogy rá az ég is kiderül megint!

Igen, Ő él ez emelő hatásban!
Őrszelleme, mi így biztatva tart!
Hogy míg körülünk vész, rom, pusztulás van,
S köd távolában rémlik még a part:
Higyjünk az égi, magos hivatásban,
Mely még nagyokra tartja a magyart!
Ő  é l, a tőlünk, halván, sem válik el,
Mert a mit kezdett, teljesitni kell.

Fog élni nemzet a Kárpátok alján,
A Duna,Tisza és Maros terén!
Magosra tör, az istenek sugallván,
S új fényre kél a régi hős erény;
A sors haragja megtörik hatalmán,
S uj hon virúl föl a vér tengerén.
És megtanuljuk példája után:
Szeretni a hont, mint csak Ő tudá!

Mert ő szerette e hazát! – Szerette?
Köznapi e szó, kifejezni azt,
Megőrült azon, hogy meg nem menthette,
S más, a ki elveszité, lel vigaszt!
Ő, csüggedéssel viva, leveretve,
Kiégett lelke üszkeinél viraszt, -
Képzete zilált, álma oly laza -
De egy s örök központja: a haza!

E gondolattal feküvék a sirba,
E képpel alszik, ezzel édeleg.
Gondtelt fejét ott is lehajtja sirva,
S  e z  e g y  után még szive mind meleg!
Fölkelne onnan ismét, hogyha birna,
Látván mint sir a hon a sir felett.
De földre lelke nem száll már alá,
Mert halhatatlanná tette a halál!

Nem égben csak, itt lenn is halhatatlan,
Könyv, kő, sziv minden, őrzi életét.
Övé e honban minden, a mi csak van,
Örökjogát, sir! El nem vehetéd!
S mely lobogott előttünk nagy napokban,
Neve fényére nem borúl setét.
Mert száz s száz évnek kell lefutnia
Mig lesz e honnak ujra oly fia!

S a századokkal fut a Duna folyvást;
Tekint Budára föl és Pestre ki.
A büszke várról emlegeti Mátyást, -
De emez üdébb, bájosabb neki;
Hullámi tükrén, mint szép álomlátást,
A palotáknak árnyát lengeti;
S mit úgy szeret, mit néz oly örömest?
Széchenyi lánya az, - az Ifju Pest!

Virúlj, te város, örök ifjuságban
S örökre őrizd szépitőd nevét!
Szivünkben értted forró, tiszta vágy van,
Minden magyar gyönyörrel néz feléd.
Te délibáb vagy szomju pusztaságban,
Megenyhitő, búnk apjának hevét;
Te minekünk az Ő képmása vagy: -
Örök-cselekvő, éber, ifju, nagy!

Szép palotáidon szem, sziv elámúl,
Néppel rajosak utczád, téreid;
Mint óriás, - a világnak csudáúl,
Dicsül magadnak, - áll a büszke híd;
Lábához a Duna hódolni járúl,
Alatta bátran járnak gőzösid.
Oly szép itt minden, oly dicső, nemes!
Nagy szelleméhez ily test érdemes!

És te is élj, virúlj örökre, oh hon!
Légy nagy, hatalmas, boldog, nemzetem!
Kárpátod hármas ormán, négy folyódon,
Az Ő áldása megfogant legyen!
Nevét, eszméit viseld lobogódon,
És honszerelmét viseld sziveden!
Tépett lelkének ez lesz vigasza:
Ha mind kiáltjuk: Éljen a haza!

Forrás: Magyar szavaló. Jelesebb iróink műveiből összeválogatta KÖRNYEI JÁNOS tanár. II. RÉSZ. A közép és felsőbb tanodák használatára. Pest, kiadja Lampel Róbert 1863.