Az égig ér a házak árnya,
az udvarról bezúg a gyár.
Igazi lármás bérkaszárnya,
hol mindig verkli-nóta jár.
lent férgek, patkányok tanyáznak,
a földszint rossz pálinka bolt,
s minden emelete a háznak
az éhezők odúja volt.
Ott görnyed éjjel lámpa mellett,
s míg száz nagy álmot versbe szed,
láz égeti, - de írni kellett, -
egy álmodó, egy elveszett!
A szoba? Alig fér el ottan
egy ágy, egy asztal, pár edény,
mint Jézus épp oly elhagyottan,
oly csúf nyomorban él szegény.
Bár gúnnyal vigyorog le rája
a nagy világ: Mily torz bolond!
A Géniusz dúlt homlokára
száz áldó, fényes csókot ont.
s ha ihletét fenékig issza
és vers a vers után terem,
nem tér kábult agyába vissza
a józanság egy perce sem.
Már cafatokban lóg a blúza,
ebédre kifli-vég se jut,
s ő lázas ajkkal sírja: Múzsa!
S a fájdalmáról mit se tud.
Csak ott görnyed a lámpa mellett,
ha már az éj elérkezett,
és verset ír, - mert írni kellett, -
egy álmodó, egy elveszett!
Ford.: Franyó Zoltán
Forrás: Renaissance 2. évf. 1. sz. 1911. jan. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése