Ha majd remegő ittlétem után becsukta kemény kapuját a
jelen,
a szomszéd szól-e, ha május rezgő szárnya kikelt,
víg zöld levelekkel hamvas, mint mikor új a selyem:
„Ő olyan ember volt, aki erre figyelt?”
Ha eljön az alkony s mint pilla ha rezzen nesztelenül,
repül az árnyakon át a széltől görbe bokorra az ölyv
fenn a hegyen – gondolja-e majd, akinek szeme ebbe merül:
„Őneki kedves volt ez a kép, ez a föld?”
Ha elmúlok egyszer, fekete és meleg éjben, s űzi a pille a
fényt
s látják a gyepen át sebesen gurulni a sünt,
mondják-e: „Azt akart,a ne bántsák az ilyen kicsi lényt,
de nem tehetett sokat értük s most már tovatűnt?”
Ha meghallják, hogy végül elcsöndesedtem, s állnak a kapuk előtt,
s bámulják, hogy a csillaggal teli mennybolt csöndesen ég,”
akik arcomat nem látják soha már, majd szólnak-e ők:
„Sok ilyen misztikus fény bűvölte szemét?”
S lesz-e, ki szól, ha kong a sötétben a búcsúharang,
és miután zengése a szélben egy pillanatig szünetelt,
hallatik újra, mintha újonnan kondulna a harang:
„Most nem hallja már, de míg élt, úgy-e, erre figyelt?”
Ford.: Vass István
Forrás: Vigilia XII.
évf. 1947. augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése