Szemem lefogja, incselkedve vélem,
Egy bársonysima, jóleső tenyér,
Te vagy az, ősz, már illatodat érzem,
Leheleteddel szivemig elér,
Lüktetve onnan, fürgén sok kis érben
Viszi magával fűszerét a vér.
Tört szined szebb ma nékem, mint a rózsa,
Te barnafürtű, érettajkú Múzsa!
Te tanítottál tetsző hangzatokra,
Te hűvös dallam, rendezett szeszély,
Kivánatos gyümölcsök őszi csokra,
Lázongó bánat, októberi szél,
Emlékszem hosszú, keserü napokra,
Hallgattam, hogy az eső mit beszél
S míg vastag ködben múltak el az évek,
Kibontakozott az az őszi ének,
Mely összhangját fülembe zengi mármost,
Figyeld, a szívben tisztán hallható,
Be szép, ha tenger köd lepi a várost,
A villamos egy rozzant, szük hajó
És szeretem Ujpestet, hogyha sáros,
A Belvárost,, ha ellepi a hó
És dallamos esőben este járva
Vidám a vér és csillogó a járda.
Vagy kályha mellett nyujtom ki a lábam
És Róma elbukását olvasom,
Elszédülök megejtő illatában,
Előttem él a régi hét halom.
Később az uccán, mint egy más világban,
Az autók tülkölését hallgatom,
A fagyos szél, a fáknak nedves ága
Felel a benti hévre, ifjúságra.
Úgy látok mindent, mint egy szép porondot,
Élveteg néző, ülök idebent,
A sárban engem nyomnak el a gondok,
De énmagam csak nézen hidegen.
Nem engem üldöztök, ti híg bolondok,
Hanem egy szegény, árva idegent.
Ha énnekem sírsz, kedvesem, mi hasznod?
Fájdalmadat egy bábunak panaszlod.
Nem öreg még, csak bölcsebb lett a lélek
Gyakrabban hallom már derüs szavát,
Akármit oszt is énnekem az élet,
Leszüröm én már elrejtett javát,
Szeretem csípő erejét a szélnek,
Az ősz esőjét és a tél havát,
Az ölelést, a bort, a vacsorákat,
A zengéseket és metaforákat.
A boldogság ez? Jaj az ostobának,
Ki értelem és cél után kutat,
De ragyogó és fagyos lett a bánat,
Mély hó takarja végig az utat,
Fehéren csillog teteje a fának
És elménkben a lenge öntudat,
Mely mint a jég, oly sikló, sima, éles,
Már minden perc töményen ünnepélyes.
Az éjszaka is tisztább és keményebb,
Az utcán ottfelejtett pocsolyák,
A földön, égen tűnő tünemények,
Hold kergeti a felhők gomolyát,
Nem érhet semmi baj, hiszen a Lényeg
Sokáig titkolt, örök mosolyát
Megláttam némely pillanatnyi résen
És róla szól már minden szívverésem.
Forrás: Válasz 4. évf. 2. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése