Miért nézel rám oly fonákul, arcom?
nem fénylenek szemedben már csodák!
nem láttam én, csak sokszázéves karcon
ilyen álombabámuló pofát!
Az életkényszer rajtad már erőt vett,
szemed zavart tüzeknek rokona,
de jól borítja kényes agyvelődet
a vasdongájú, kerek koponya.
Gondolj ott benn varázsos félhomályra,
vagy messzi dallamok magaslatán
ringass egy női testet, vagy bokázva
vigadj magadban – legvégsőt talán.
Komoly fejem! ha vissza-vissza nézel,
a boldogult idők borát is idd meg
és ints, halálracsukló biccenéssel
búcsúzztató elfonnyadt éveidnek.
Forrás: Válasz 4. évf.
7-8. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése