1.
Mesénk hősnője, Ribizli-kisasszony,
nem akart enni egyebet,
csak ribizlit. Azért adták neki
ezt az előkelő nevet,
amilyet nem viselt még senki,
olyan szegény kis faluban,
ahol örülhet minden gyermek,
ha egy karéj kenyere van.
Ribizlinek ribizli kellett,
az volt neki a mindene,
az étele, az itala,
az ördöge, az istene,
piros vérének minden cseppje
tán egy piros ribizliszem, -
halt éhen, de ribizlin kívül
nem kellett annak semmisem.
Tán ribizlibokor tövében
forgott az anyja amikor
elültette… Olyan is volt már,
mint valami szedett bokor:
egyetlen fürtje az a gyermek…
Mihez fogjon? Hová legyen?
Hogy lánya meg ne haljon éhen,
ribizlit ő honnan vegyen?...
Kis kertjében megszedte már mind,
a dúsantermő bokrokat,
egy szemért végigmezgerélte
kétszer is az ágbogokat,
bejárta az egész környéket
a jó anya ribizliért,
de minden szerzése kevés volt:
a kislány újra enni kért.
Eladta volna házát-kertjét,
testét-lelkét a jó anya,
el az ő gyászos életét is,
csak meg ne haljon magzata,
de pénzért sem kapott ribizlit,
mert elmult már az ideje,
sárgult, ritkult, özvegyen-árván,
a bokrok csipkés levele…
2.
Csodakert volt a klastrom kertje,
télen-nyáron zöldelt, virult,
ribizlibokrok közt sugárzott,
vezetett abban minden út.
be is volt kőfallal kerítve
a klastrom, mint valami vár
és az áthágók büntetése:
kínpad és palloshalál.
Mély árokkal s hegyes karókkal
voltak örvözve falai,
a király vánkosa alá
voltak elrejtve kulcsai,
nem mehetett be oda férfi,
ne4m mehetett be oda nő
a király engedelme nélkül,
csak a fény és a levegő.
Az apácafejedelemnő
tündérnő volt: egy szigorú
királyi szüz, kinek lovagját
elvitte egy nagy háború,
elvitte és nem hozta vissza,
meghalt vagy fogságba jutott,
és a királylány nem feledte, -
ápolta azt a bánatot.
Az alabástromarcú és
márványszívü királyi szüz
elfordult a hiú világtól,
melyben mint egy pokoli tüz,
lobog a bünös szerelem
s abból lesz minden háború,
s melytől egyszer, ha nem vigyáznak,
az egész Föld lángbaborul…
Csodák történtek a klastromban,
csodákat tett a végtelen,
világmegvető jámbor élet,
a hit, az égi szerelem.
Ilyen volt az is, hogy a klastrom
kertjében örök volt a nyár,
de nem mehetett oda senki,
ha csak nem szárnyon a madár.
3.
Átlépett az elszánt anya
a halálos tilalmon is. –
Lesz ő, a lánya életéért,
szentségtörő és tolvaj is!
Meghétszerezte erejét
a fajfenntartó akarat
s hegyes karók fölött, egy éjjel,
megmászta a magas falat.
Tele is szedte a kötőjét,
ment volna, de elébeállt
az apácafejedelemnő.
- Asszony! nem éled a halált?
Hogy mertél a falon bejönni
s hogy mertél lopni? Nem tudod,
hogy ez a szent hely nem fogad be
bünös asszonyi állatot?...
Mentegette magát az özvegy,
hogy egy kislánya van neki,
aki meg akar halni éhen
s csak a ribizlit eheti,
de sehol sincsen már ribizli,
csak a klastrom falán belül
s ő áthágta, de ha van Isten:
szent anyjáért megkönyörül…
- Hozd ide rögtön azt a kislányt
és megbocsátom bünödet.
Van itt ribizli télen-nyáron:
jó helyen lesz a gyermeked…
Mit tehetett a szegény bünös?
Az egykötő ribizliért
s lelke üdvéért odaadta,
úgy is veszendő gyermekét.
4.
Nőtt a kislány, Sok, sok ribizlit
megevett már és nagyra nőtt.
Tizenhatéves nagylány volt már,
de férfi még nem látta őt.
Pedig volt rajta már mit nézni,
akármilyen királyfinak. –
Szép volt ő, mint a hajnalcsillag,
az újhold, a májusi nap.
Az apácafejedelemnő
Soha rá sem mosolyodott.
Úgy tekintette az a szép lányt,
mint egy holtigvaló rabot,
mint egy kalitbazárt éneklő,
imádkozó rabmadarat.
Megtiltotta, hogy közelítse
valaha is a kőfalat.
Megtiltotta, hogy kitekintsen
valaha is az ablakon,
hogy sose lássa, mi van kívül
a komor klastromfalakon.
Őrizte mint egy veszedelmet,
mely ha onnan kiszabadúl,
csóva lesz a Sátán kezében,
melytől minden szív lángragyúl…
5.
Egy májusi reggel Ribizkét
úgy elfogta az unalom,
nem bánta ha rögtön meg is hal,
s hiába minden tilalom,-
kinyílott az ablak magától
s ő kinézett és kihajolt…
A király három fia is lám,
ép akkor arra lovagolt.
Egyszerre meglátták Ribizkét
s megszerették egyszerre őt. –
Mennyi szép lány volt az udvarban:
észre sem vették azelőtt.
- Ő az enyém lesz – szólt az első,
a második: tetszik nekem…
A harmadik csak annyit mondott
lassan, hogy: én nem engedem.
És szóra szó és kard ki kard,
vívni kezdtek a lovagok,
a csendes kolostor körül,
csengett a kard és csattogott.
Hallotta a fejedelemnő,
tudta mindjárt, hogy mi a baj:
hogy kinézett a világszép rab
s miatta van a viadal.
- Nem megtiltottam szigorúan,
hogy kitekints az ablakon?
Megkegyelmeztem az anyádnak,
de tőled most megtagadom
a kegyelmet, hálátlan lélek,
Ördög lánya, háború lesz,
felfordul az ország miattad, -
megátkozlak és elmehetsz…
Változz aranygyíkká azonnal,
bujdoss a világ végire,
bújj el egy békalyukban ott is,
hogy ne kacsinthass senkire,
hogy soha senki meg ne lásson,-
ott olvasd a szép napokat:
nézz ki minden reggel, amíg csak
egy királyfi rád nem akad!...
Átváltozott Ribizke rögtön,
aranygyíkká és elfutott,
meg sem állt a világ végéig,
odáig bújt és bújdosott.
Egy rossz híd volt a világ végén,
az alatt volt egy békalyuk,
odatartott egyenesen,
az aranygyík és belebújt.
Feneketlen volt az a lyuk,
Tündérországba vezetett,
de oda is elvitt magával
egy halvány emlékezetet
és minden reggel az aranygyík,
kidugta okos kis fejét,
széjjelnézett a napvilágon:
kereste az ő emberét…
6.
Atyjuk elé vitték a kérdést
a versengő királyfiak,
hadd tegyen köztük igazságot
a szeretet, ne a harag.
Olyan vitézek voltak ők, hogy
kard közöttük nem dönthetett, -
atyjuktól várták mindahárman
a kedvező ítéletet.
A király már olyan öreg volt:
ki sem nyitotta szemeit, -
vasvillával kellett kinyitni,
hogy lásson végre valamit:
lássa, hogy már hadak is gyülnek
s ha fiai közé nem áll,
felgyújtja egész birodalmát
négy sarkon a testvérviszály.
- Nagyon vagytok már fiaim, - szólt, -
s erős királyt ural a nép,
én öreg és gyenge vagyok már.
Szivesen le is mondanék,
de nem tudom: hármótok közzül
kinek adjam jogaromat,
ki kormányozná legbölcsebben
szívemhez nőtt országomat.
Mert nem játék királynak lenni,
nem üres pompa, ragyogás,
nem vitézség, de legfőképpen
tudomány az uralkodás.
Mit tudtok ti? Csak követelni!
Mit láttok ti? Magatokat,
a saját érdeketeket,
a saját osztályotokat!...
Ha én mégegyszer ifjú lennék,
húszéves ifjú, szolga bár,
nem cserélnék királyfiakkal,
nem lennék mégegyszer király.
Ha én mégegyszer ifjú lennék, -
ha innom adna falaki
az örök ifjúság vizéből:
országomat adnám neki…
Azé legyen hát birodalmam,
ki ama vízből hoz nekem,
bár egy kortyot, melytől örökké
ifjan virúl az életem,
s azé, aki elhozza nékem
azt a nagy selyemlepedőt,
melyből multam fölé borítsak,
királyhoz méltó szemfedőt.
Száz rőf legyen a széle-hossza,
egyetlen szálból szőtt legyen,
de át lehessen húzni egy szük
karikagyürün könnyeden,
hogy ne szakadjon, mert eloszlik
azonnal mint a délibáb,
a szivárvány, a hajnal pírja…
Hozatok még egy kis kutyát.
Férjen bele egy dióhéjjba,
de ha kiugrik és ugat,
hét ország hallja meg a hangját…
Fiaim, szerencsés útat!
Kincstáram nyitva, nem sajnálom
az útravalót tőletek,
vitézeim válogatottja
s áldásom legyen veletek!...
7.
Indult a két első királyfi.
Hadat és társzekereket,
tömérdek kincset vitt magával,
bejárta a földkereket,
hordókkal hozta a csodásnál
csodásabb forrásvizeket,
szekérszám a kinai selymet,
százával az ölebeket.
De nem hatottak a források,
elszakadtak a lepedők,
nem találtak olyan parányi
kutyust az ebkereskedők,
ugatásuk ki sem hallatszott
a palotából, bennrekedt,
hasztalanul szórták ki értük
a százakat, százezreket.
A harmadik királyfi nézte,
sajnálta őket. – Tudta jól,
hogy az a három kincs e földön,
a valóságban nincs sehol.
Nem érdekelte őt a földön,
a nagy világon semmisem,
csak az a világszép kisasszony:
Ribizke és a szerelem.
8.
Nap-nap utána kis királyfi
a klastrom felé lovagolt,
a nyaka majd kitört, úgy nézte
azt a magas, zárt ablakot,
melyben meglátta boldogságát.
Kinyílott végre s megjelent
az apácafejedelemnő
mint egy fehér, sanyarú szent.
- Ne jártasd erre paripádat,
ne nézz e szent falakra fel,
királyfi, menj útadra békén,
nincs itt akit te keresel.
Nincs helye itt a hiú szüznek,
megátkoztam, elüztem őt…
Bekóborolt a bús királyfi
várost, falut, erdőt, mezőt.
Nem találta sehol Ribizkét,
senki sem tudta: hova lett.
Visszavonult a kis királyfi
és bánatában neme vett,
csak élt mogorván, társak nélkül,
mint egy rab, mint egy remete, -
a lány nélkül: Ribizli nélkül
semmit sem ért az élete.
Mit neki atyja koronája,
az ország, az egész világ? –
Többet érne attól a lánytól
egy pillantás, egy szál virág,
egy kézfogás, egy csók, egy forró,
halálos forró ölelés…
Kevés azért a boldogságért,
Öröm minden kinszenvedés…
Király lesz mégis s meghódítja
a világot, hogy az a lány
az ő földjét tapossa bárhol, -
minden ország és tartomány,
az övé lesz minden de minden,
az ég alatt s a föld felett, -
él vagy hal: a világ végéről,
de elhozza a kincseket!...
9.
Indult harmadik
királyfi,
üres kézzel, magánosan,
el is ért a világ végére:
a rossz hídhoz hamarosan.
Úgy tetszett néki legalább is,
pedig akkorra már lenyütt
minden rongy róla s meztelen,
ott a világ végén, leült.
Lement a nap, feljött a hold
és feljöttek a csillagok
s ő ült, csak ült a rozzant hídon,
mely féllábbal támaszkodott
a föld szélére, féllábbal meg
a semmi fölött lebegett.
Hátat fordított a világnak
s unta a hitvány életet.
Átengedte magát a búnak,
lógatta lábát és fejét,
alatta örvénylett a semmi
s hívta a bánat emberét.
Csalta szédítő szép szavakkal,
a semmi a fáradt fiút.
- Tovább! tovább a netovábbnál?
számodra nincsen visszaút!...
- Gyere, gyere, - súgta a semmi, -
hunyd be ábrándos szemedet
s ugorj bátran, én meggyógyítom
a te szerelmes szívedet.
Akiért élsz, nincs a világon,
amit keresel, enyém,
-
én vagyok a reménytelenség,
a földöntúli vak remény!...
10.Leugrott volna már a vándor
a feneketlen semmibe,
ha meg nem szólal valahol
egy szerelmes fülemile.
De úgy dalolt az a madár,
mintha egy nagy tüzes tüsök
lett volna a szivébe szúrva…
S rákezdte egy bohó tücsök…
Leugrott volna tán a csábos
vak semmibe a híd alatt,
háta mögött ha meg nem szólal,
harsányan egy fürj: pitypalaty! –
ha nem pitymallik, ha nem percen
a hajnal át nem
öleli,
rózsaszín karral a világot…
De mindig történt valami.
Történt a világ, közel, távol
hunyorgattak a csillagok,
mintha biztatták volna: várj még,
várd meg a felkelő napot!...
Forgott az ég nesztelenül,
fordult a Göncöl-szekere,
Sánta-Kata vitte az ételt,
szállt a Fiastyúk felfele.
Élt az élet köröskörül
és az emberben odabent,
s a híd alatt leselgő semmi
nem győzte le a végtelent.
Kigyult egy csillag s leszaladt,
a holdban Dávid hegedült,
szellő sóhajtott… A királyfi
egy percig sem volt egyedül.
Ott virradt meg a rozzant hídon,
háta mögött felkelt a nap,
ő szerette a napfeljöttét
s hátranézett… A híd alatt
épp akkor dugta ki fejét
az aranygyík kíváncsian, -
viszontlátta, de nem ismerte
egymást a két boldogtalan…
11.
Kibujt a lyukból az aranygyík,
mint egy kis eleven remény,
a hídon termett és megszólalt:
mit búsulsz, te szegény legény?
Mit keresel a világ végén,
csak nem unod az életet,
ilyen ifjan?... Szólj, mi bajod van,
segítek, ha segíthetek…
Az örök ifjúság vizét,
a lepedőt, a kis kutyát,
mit ha meglelne s hazavinne,
elnyerné atyja trónusát,
és meghódítaná a világot,
hogy minden ország, tartomány, -
az övé legyen élve-halva,
akárhol is van az a lány, -
elmondott mindent a királyfi.
- Sose búsúlj, csak légy te víg,
elhozok mindent… szólt és eltünt
a híd alatt a fürge gyík.
Meg sem pihent Tündérországig.
Megkérte Tündér Ilonát:
szedesse meg a tündérekkel
az aranymező harmatát.
Ott, az aranymezőn virulnak
az ifjúság virágai,
azokról szedtek harmatot,
tündér pillangók százai.
Aki abból a gyöngyharmatból,
bár egy gyüszünyit megivott,
örökös ifjúságra ébredt,
bármilyen agg és félhalott…
Megkérte a pókok királyát:
szövessen egy nagy lepedőt,
egyetlen szálból, amilyet még
a föld színén senkise szőtt.
Száz rőf legyen a széle-hossza…
El is készült a lepedő, -
a pókok szövő nemzetének
nem kellett hozzá sok idő…
A hüvelyk-törpék királyától
kért egy kutyát, olyan kicsit,
hogy annál kisebb már ott sincsen,
akárhogy is tüvé teszik,
de égzengésnél hangosabban
és hétországra ugatott
s aki hallotta, tisztelettel
emelte meg a kalapot.
12.
A három kincset az aranygyík
felvitte a királyfinak,
kinek arcán felragyogott
az öröm, mint tavaszi nap.
Csak egy felhő vonta homályba:
hogy ajka bármit is rebeg,
az aranygyík jótéteményét
ő sosem hálálhatja meg.
- Mondd, aranygyík, mit tegyek érted? –
kérdezte és a gyík felett:
végy fel csak és teremts a földhöz,
csak úgy aratsz egész sikert!...
- Hogy lehetnék olyan hálátlan?...
Új életet adtál nekem,
anyám se tett velem nagyobb jót
s megöljelek? – Nem tehetem!
Én magam is meghalnék nyomban,
nem élném túl halálodat.
Kérj akármit, - meghalok, csak hogy
megháláljam jóságodat…
Igy az igazságos királyfi,
de az aranygyík kérte, hogy
teremtse őt csak jól a földhöz,
élete úgyis fogyva fogy.
Egyszerre vesse boldog végét
a hála és a szeretet…
És a királyfi földhöz vágta
a csodálatos szerzetet,
önmagát is halálra szánva,
ahelyett hogy boldog legyen.
S csodák csodája: kisütött,
győzött a nap a fellegen. –
Szétrepedt a gyík, de belőle
szép lány lépett ki meztelen,
aki előtt le kell borulni
s lábát csókolni esztelen…
Ribizke volt a világszép lány,
nem is kéne tán mondanom…
Hazamentek és örült nékik
az egész nagy birodalom.
Forrás: Válasz 4.
évf. 1. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése