„Szánjatok kősziklák,
Erdők, kies puszták,
Bánkódjatok énrajtam;
Szánjatok meg kérlek,
Mert jaj! búban élek,
És im mire jutottam!...
Mezők szép virági,
Vizek friss folyási –
Könnyezzetek én rajtam!
Erdei sok vadak,
Repülő madarak –
Sok jajszómat halljátok!
Te is csendes Echó
Hallod, hogy gyakran „óh!”
Jön ki számon, s tudjátok
Okát bánatimnak
Gyakor panaszimnak…
Miért, hogy meg nem szántok?
Ha Orpheust régen
Hallgattátok híven.
Hogy kesergett lantjával,
Sőt még Proserpina
Poklok királynéja
Megszánta, s bánatjával
Lágyította szívét,
Euridicéjét
Megnyerte nótájával:
Méltán engemet is
Szánhattok, mert én is
Kesergek jaj! sz6üntelen;
Mint éjjel és nappal
Bús óráim jajjal
Múlnak, s abban véletlen
mint mély örvényébe,
Tenger mélységébe
Merűltem reméntelen…”
Forrás: A régi magyar költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 114. l. – Bp., 1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése