Templomi csöndben,
hol örök-mécs lobog
s karcsún szökellenek
kristályos oszlopok
s eget csókolnak
a sugaras falak;
téged imádtalak.
Lelkem ott görnyedt
a vezeklő padon
s feléd szállt mégis
tiszta áhitatom
s ha összemartan
megbékélt az Urban:
öledre borultam.
Krisztusi képen
s zokogó orgonán
a te szerelmed
kerestem tétován
s búkálva, félve
az örökös ködben:
hozzád könyörögtem.
De a boltozat
s a szentély összedül,
holt álmok sírnak
az oltárkép mögül
s mint méhkirálynő,
aki égbe röppen,
suhantál fölöttem.
És fölújongott
künn az esztelen tél
a bimbók kacagtak
ahol megpihentél
s lelkem, a bódult,
lát és korhadt tönköt
dalolva köszöntött.
Ligetbe csaltál
s mentem önfeledten
de ott is, ott is
oltárt építettem,
mert bármi várt rám,
új hit, új láz, új nyom;
le kellett borulnom.
S te lettél a fű,
a hasadó égbolt,
s rádtalált minden,
ami a tiéd volt,
esti madárka
és csaholó véreb
siettek elébed.
És lángolt a hegy
s fohász lett a homok,
a nyíló kelyhek
fölzengő templomok,
isteni a sár
és ereklye a salak;
csak imádhassalak.
Forrás: Széphalom, (2).
p. 253. (1928)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése