I.
Az esti-szürkület fénysugára,
Végsőt mosolygott Pál ablakára.
Ki életében, éle bú között,
Most a világbol el-kiköltözött.
A sírhazának kisded határa
Lett Pál öregnek egész világa.
S ha volt, - ki élte végső alkonyán
Elszenderült, - a holdas éjszakán,
Ásójával a hegyre ballagott,
S a szunnyadónak – nyughelyt ása ott.
Hány sírt készite Pál, a jó öreg.
És az övét mostan ki ássa meg?...
Megfásultak munkás két karjai,
És becsukódtak jámbor ajkai:
Lesímított galambfehér haja,
Aszott vállára szépen simula;
Mellette ül bánatos özvegye,
S körüle két kis árva gyermeke;
S a pislogó mécs lankadó fénye –
Meg-megtörik… keservök gyöngyibe.
II.
Míg bent a holton mondhatlan keservvel,
Zokog a kunyhó gyászos özvegye:
Kint a temető békés enyhelyében,
Sírdalt nyög a virrasztó fülmile.
Majd vesztesége kínos érzetében,
A hű eb is borzasztóan vonít;
Felejti éhét,… a földet kaparja,
Tán jó urának nyughelyet készít.
A vándor hold is látva veszteségét…
- Mert az öreggel gyakran mulatott,
Midőn derengve rezge szét világa
A szunnyadónak Pál sírt alkotott –
Mintha gyászolná… halovány arcáját,
Sötét felhővel fátyolozza be. –
A síri szél is részvéte jeléül –
Gyász búcsudalt zeng könnyü röptibe.
Heten virrasztják a jámbor sírásót:
A gyászos özvegy, s két kis gyermeke;
A fátyolos hold, és a röpke szellet,
A hű eb és az árva fülmile
És a ki egykor véres izzadással
Sok szunnyadónak ástál nyughelyet
A néma sírt neked, - hol fogsz aludni
Jámbor sirásó, - hajh!... ki ássa meg.
Forrás: Nagy Sándor
versei. Emich és
Eisenfels könyvnyomdája Pesten, 1852.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése