R. Dávid Nándor: Évforduló

Leszállt az est, kigyúlnak a csillagok – mindmegannyi kis angyalok szemei az égen, kíváncsian tekingetve le a földre, hol emberek miryádjai tömörülnek egy-egy szószék körül az érces hangú harangok hívő szózatára.

Mindenkinek a lelkében él a tudat, mely ösztönzi, hogy Istenéhez térve számot vessen magával.

Hálaadásra indul az ember.

Mint egy fölszakadt sóhaj, hallik föl az égbe ájtatos imája, hálás megemlékezése az Úr végtelen irgalmasságáért, mely a nagy természet ez alkotó parányát egy egész éven át kísérte, örömmel töltve el a boldogokat s a remény édes vigaszát csöpögtetve a csalódottak lelkébe, kitartást adva az erősnek, védelmet a gyöngének, hogy elviselhetőbbé téve sorsukat vállvetve munkálkodhassanak egymás… az egész társadalom hasznára. – A szürke köznapok mellett, mint egy kimagasló útjelző tűnik föl e nap, visszaemlékezéseket idézve föl a lelkekben a múlt eseményeire, pillanatnyi megállásra kényszerítve az élet vándorait, kik néha félőn, de legtöbbje bizalommal várja föltűntét. Akaratlanul is párhuzamot von ekkor az ember az elmúlt idők egyes szakaszai között s következtetéseket vonva le gyarapítja tudását a jövőre.

Mennyi álnok kísértés, keserű megpróbáltatás szülte, szenvedés szánt barázdát az érző ember szívén – lelkén egy egész éven át?

Mennyi bánat gyűlik össze ekkorra a jövőbe vetett bízó reménnyel?!

Mennyi gondtalan boldogság, megérdemlett öröm fakaszt hálaadó imát sok már-már önnönmagával meghasonlott ajkán?!

A sylvester-est búgó harangjai adják tudtul az óév haldoklását.

Imaházak megtelt csendjében hallik az intő szó kenetes ajkakról.

Emberi szívek vágyó érzései tömörülnek össze egy óhajjá s száll-száll az ima erejével a magasba, az Úr színe elé!

Kit sors csapása sújtott, hittel várja föloldását; - kit szerencsével halmozott el az Úr végtelen jósága, térdre borulva esd megtarthatásáért.

Megható zsolozsma csendül ezrek ajakán s az ember ismét erősebb bizalommal hagyja el Mindenhatója földi hajlékát.

Lassú morajjal oszlik szét a tömeg, de csak pillanatra, hogy azután újra tömörüljön az ismerősök köre, hol egymást kedvelők lelkük kincsével adózhassanak az év folyamán élvezett kedvességért, szeretetért.

Zengő vígság váltja fel az áhítatos csendet.

A fogvatartott örömök csengő kacagásban találnak menedéket.

A bánat eloszlik egy pillanatra, a feledés úrrá lesz a lelkeken s a jobb jövő reménye vonja be pírjával az arcokat, csal derűt a szemekbe.

Az emberi szívek szeretettel nyílnak meg, szeretetet várva és fogadva, míg lassan, zajtalan léptekkel közelg az újév, áldást osztó kezével.

Üt az óra!

Pillanatra lecsendesül minden s az új év ráteríti leplét a vigadókra.

Az ember lelke elszorul kicsinyég az ismeretlen jövőtől, mint a gyermeké az első lépésnél.

A váró némaság tovalobban, hogy a jókívánságok ezreinek adjon helyet.

Szerencsét a kárvallottaknak, megnyugvást a kétkedőknek, boldogoknak örömük fokozását óhajtja minden ajak.

Temetve lesz minden gond s az újjászületett év színesen bontogatja szárnyát az ember érzéseiben.

A halandó lélek megbékélve tér hajlékába, tudatában annak, hogy az Úr kegye ismét megnyitá előtte a lehetőséget a boldogulásra.

Kialszik a földön minden világosság, csak a csillagok – nevető angyalszemek – járták a tért, vigyázva a nyugvókra.

Álomország megtisztult csendjében bolyong a lélek, míg a hajnal meg nem töri a sötétség hatalmát.

A pihent erő ébredése zeng zsolozsmát dicsérve az Isten fönséges alkotását, ki irgalmas jóságából juttatta parányit minden teremtményébe.

Forrás: Aszódi Hirlap II. évf. 53. sz. 1911. deczember 31.