Hallgassátok
meg, aztán gondolkozzatok rajta...
Mező-Békés
híres volt szelíd, jámbor népéről. Talán éppen ezért is nevezték Békésnek...
Hanem
egyszer csak megváltozott minden...!
A
nép, mintha eszét vesztette volna, kivetkezett régi jó erkölcseiből. Kezdett
üres lenni az Isten háza és népes lenni a falu korcsmája. Eszem-iszom, dinom-dánom,
fényűzés s ami ezekkel karöltve szokott járni: dologtalanság istenkáromlás,
rend felbomlás, ínség, nyomor kezdett lábra kapni.
Tiszteletes
Berényi uram, a jó öreg pap hiába tartotta a legszebb prédikációkat, hiába
beszélt Szodoma, Gomora elvetemült népéről: nem volt, aki meghallgassa -, vagy
ha meghallgatták is, fel sem vették! „Azért
fizetünk, hogy papoljon!” szokta mondani Trombitás János utam, a falu
trombitája, akire jobban hallgatott a nép, mint a jó öreg Tiszteletes papra...
Trombitás János a leggazdagabb ember volt Mező-Békésen.
Trombitásnak
szelíd, jámbor szülői voltak! Ő is szelíd, jó fiú volt apja szárnyai alatt; de
hogy besorozták katonának s a huszár „mundurt” reá adták: mintha kicserélték
volna. Elfelejtett minden jót, amit szülőitől tanult s elsajátított minden
rosszat, amit a legelvetemültebb katonáktól hallott és látott...
Nem
volt szent előtte a másé s úgy káromkodott, mint egy kozák. A rossz hír
elhatott a szülőkhöz s azok szégyenökben és bánatokban – bele is haltak. A fiút
haza bocsátották, úgyse vették sok hasznát ott sem. Mikor hazajött, dús, gazdag
örökség várt reá. Szomorkodott ugyan szülői halálán, s becsületére legyen
mondva – két szép sírkövet is állított azok sírhalmai fölé, - hanem aztán
ennyiből állott minden! Folytatta tovább előbbi korhely életét.
Szép
sugár fiú volt. Hozzá hasonló egy sem volt a falu legényei közt. Őreá nézett a
falu ifjúsága, őróla beszéltek, őtet utánozták jóban, rosszabban egyaránt... És
itt kezdődik a falu veszedelme!...
Trombitás
János czifra úri ruhát csináltatott magának. Drága kék posztóból nadrágot,
mellényt és melyre álló zsinóros rövid „Zrínyi kaputot” szabatott. Csupán
felsője, „szokmánya” volt daróc posztóból, - de azt is városi szabóval „úri
módra” készítette: kihajtott melle, gallérja és szélei gazdagon zöld posztóval
beszegve. Még kámzsát is varratott reá s hátul összegombolója volt, mint a
Tekintetes Tiszttartó úrénak a szomszéd községbe...
A
legények bámulták, az asszonynép szerette, mert hát csinosan állott rajta
minden darab. Aztán kezdték utánozni: előbb a gazdagabb, azután a szegényebb
legények.
A
harisnyát, mit a juhok ingyen szolgáltattak, s szép leányok orsója pergetett
fonallá a vidám téli estéken a „guzsalyasokban” a „fonokákban”: megvetették,
paraszt viseletnek kezdették tartani.
A
ruhával kezdették elsajátítani Trombitás János táncát, beszédét. Azt tartották
a legügyesebb legénynek, aki legjobban tudta utánozni őt.
Az
öreg emberek előbb bosszankodtak, morgolódtak, de utoljára ők is csak
belenyugodtak, mert hát: „halad a világ!”
Így
kezdett Mező-Békésen minden régi jó felbomlani!
Eddig
a község állatai csordákba voltak beosztva s együttesen legeltették és nem volt
senkinek semmi kára mezején. Trombitás megkezdte a külön legeltetést,
természetesen azért, hogy a tilalmasban is étessen. Ha megfogták
cselédjét, mi ritka esetben történt,
mert féltek tőle, kifizette. Szép barmai ingerül szolgáltak a falu legényeinek
s példáját ők is követni kezdték s megkezdődött a határ prédálás... A régi rend felbomlásával a külön őrzés általános lett. A gyermekekre bízták a barmok őrizését
s ezáltal elvonták azokat az iskolától, s a barmok mellett megtanították mezőt rabolni, Istent káromolni!
De
hát nem az az én célom, hogy Mező-Békés felfordult állapotát leírjam, hanem
hogy Trombitás János szomorú históriáját elbeszéljem.
Trombitás
János miután kitombolta ifjúságát: megházasodott. A szomszéd faluból, Zsombékról
hozott egy kackiás asszonyt, aki érette elhagyta az urát... Mihelyt a
déliberátumot megkapta: hét országra szóló vendégeskedéssel feleségül vette.
Még
csak ezután volt aranyos élete Trombitás Jánosnak! Mariskának nemcsak a neve
volt angyal, hanem az arca is. Festeni is alig lehetett volna szebbet! Az igaz,
hogy a dolgot nem szerette, hanem annál inkább szerette a cifraságot és a
vendégeskedést. Éppen összeillettek Trombitás Jánossal: zsák a foltját
megtalálta...
Az
idő repült, de repülni kezdett a vagyon is! Mert hát igaz a:
„Amihez nem tesznek, amiből csak vesznek,
Lenne bár tömege dáriusi kincsnek:
Kiapad az végre... s az arany kilincsnek
Fogytán jutsz rabjává a nyomor bilincsnek!!!...”
De
ezt az aranyigazságot Trombitás János nem hitte. Ő sokszor dicsekedett, hogy
annyi a vagyona, hogy ha kalánnal enné is a pénzt, mégse fogyna el, amíg ő
él!... Hogy aztán mi lesz? arra neki semmi gondja!... – aki hátul jő – tegye be
az ajtót!...
No,
az ajtó betevő meg is érkezett nemsokára egy egészséges fiúgyermek képibe. Volt
öröm a háznál! Trombitás uram alig várta, hogy az asszony felgyógyuljon, - nagy
fénnyel, pompával megkereszteltette az újszülött polgárt. A keresztségbe az
anya kívánságára János nevet kapott. Ebben is ura kedvét kereste a jóasszony -,
pedig az írnok urat is Jánosnak hívták.
Az
újszülött se térítette eszére se az apát, se az anyát. Folyt tovább a
dinom-dánom, mint annak előtte, sőt most még zajosabban, mert Trombitás János
uram a falu bírájának választatott. Egyik úr a másiknak adta a kilincset az új
bíró házánál, ki hogy vendégeit annál illendőbben elláthassa, felesége tanácsára főző asszonyt
fogadott a városból... Így folyt az élet évről évre a bíró uram házánál -, a
sok dinom-dánom miatt nem ért reá, hogy rendet tartson a községben, annál
kevésbé a saját házánál. Itt is, ott is felburjánzott minden rossz.
Jancsika
is nevekedett, az ifjú Trombitás, a bíró uram szeme fénye, büszkesége! Nagy
öröme telt az apának abban, hogy az a 8 éves kölyök a legnagyobb pohár bort
egyhuzamban ki tudja üríteni ; meg hogy már úgy tud káromkodni, mint egy
apsitos. Ezt a tudományát gyermekének sokszor is mutogattatta vendégei előtt,
akik megmosolyogták s derék gyermeknek nevezték. Így kapott még nagyobb
vérszemet a gyermek a rosszra. – Nagyobb
bűnt apa és anya nem tud elkövetni, mintha gyermekében a rosszat ahelyett, hogy
kiirtaná, még ápolja...
Trombitás
bíró uram nem járatta iskolába, „mert hát a gyerek nem szereti a könyvet. Minek
kínozni szegényt: úgyse lesz abból pap... Meg tud az élni anélkül is. Tanuljon,
akinek semmije sincs...” Így beszélt az apa a gyermek örömére, akinek minden
rossz tettét saját apja szépítgette. Ha behajította a templom ablakát, vagy
behasogatta játszótársai fejét s a bíró uramnál panaszt emeltek – az csak
mosolyogta s azzal vigasztalta a panaszlókat: „Gyermekdolog, számba se
vegyék!... Vásott a kölök, mozog a vére!...” Aztán ahelyett, hogy fiát
megdorgálta, megfenyítette volna embertelenségeiért, még megdicsérte: „Ember
légy Jancsi, ne hadd magad csak azért is!...” Aztán Jancsi nem is hagyta magát
– addig bakolódott, amíg egyszer ő is kapott a szemére egy olyan ütést,
amelynek következtében egyik szemével megvakult...
Ez
is szerencséjére vált: nem vették be katonának. Örvendett is rajta, mert már a
húsz évet betöltötte s a falu legszebb leányát szerette. A leányt András
Iluskának hívták, de volt a leánynak egy más neve is, amely ismertebb volt a
valódi nevénél: Árva Iluska. Azért hívták Árva Iluskának, mert hát nem élt sem
az apja, sem az anyja; egy nagynénje fogadta örökbe, ki ugyan szegény volt, de
azért a szegény árvát jól nevelte és tisztességesen ruházta.
Jancsinak
volt egy vetélytársa is: Sugár Pista, aki szép is, jó is, becsületes is volt,
de szegény volt, mint a templom egere...
A
leány Sugár Pistát többre becsülte, mint Trombitás Jancsit, a bíró fiát, de hát
végre is engedni kellett a nagynénje parancsolatjának, kinek az volt az
akaratja, hogy Iluska a bíró fia felesége legyen.
hiába
kérte Iluska nagynénjét: „Lelkem néném! ne erőszakoljon engem olyanhoz menni
férjhez, akit nem szeretek, akivel boldog sohasem lehetek!” Mindhiába volt!
Iluskának
végre is engedni kellett: és az ifjú Trombitás Jancsi felesége lett. Szegény
asszony, mennyi búbánat várt reá?!... Sehogy se tudott beleszokni új körébe. Ő
munkához és takarékossághoz volt szokva s a Trombitásék házánál – fényűzést,
prédát, dologtalanságot látott. Aztán anyósával se tudott sehogy összeférni.
Bármit tett szegény Iluska, anyósa mindig hibát talált benne. Ha dolgozott –
szemére vetették, hogy „hát cselédnek jöttél-e ide?” Ha nem dolgozott, hogy
kedvükben járjon, akkor meg azért szidták, „hogy összedugott kézzel ül, mint
egy hamupipőke!...” De leginkább fájt szívének, ha árvaságát és szegény voltát
lobbantották szemére. Mikor a többiek esténként táncoltak, - ő félrevonult,
font, sírt és imádkozott.
Férje
nem sokat törődött vele.
Az
Isten végre könyörült a szegény asszonyon! Anyósa, az ő kínzója, egy dáridó
után beteg lett, halálos beteg. Iluska elfelejtette a sok bántalmakat, egész
odaadással ápolta anyósát, de hiába volt önfeláldozása, hiába az orvosok minden
erőlködése: id. Trombitás Jánosné, Angyal Mariska bíróné asszonyom egy reggelre
virradólag örökre behunyta szemeit... Éppen jókor halt meg, mert a sok
dinom-dánom miatt férje eladósodott s alig hogy eltemették, megperdült a dob a
bíró uram háza előtt, s összes marháit és birtokainak nagy részét
elkótyavetyézték... A sok vigasságnak, dologtalanságnak az lett a vége, hogy
birtokaival együtt elvesztette hírét, nevét, becsületét: már ami volt!... A
bíróságról pedig még előbb letették. Meg volt alázva, meg volt szégyenítve az
egész falu előtt. Mindenki kerülte házát!...
Fiával
is összezándorodott. A fiú az apát, az apa meg a fiát hibáztatta a tönkre
jutásért. Pedig mind a ketten hibások voltak, mert a gazdaság után nem néztek,
hanem tivornyáztak.
Egy
nap az öreg Trombitás csak otthagyta fiát a faképnél s elterjedt a hír, hogy
összeadta magát a sánta Jutkával, egy kétes erkölcsű asszonnyal. A két tehenét
is, melyeket a kótyavetye elől úgy mentett meg, hogy komájához küldött:
odahajtotta Jutka asszonyhoz, akinek megígérte, hogy fia bosszújára – feleségül
veszi s mindenét, amije még van, reá íratja...
Mikor
mindezeket az ifjú Trombitás megtudta, oly rettenetes szavakkal káromolta az
apja magosságban lakozó fényes csillagát, hogy nehéz volt a földnek tartani.
Aztán valami alattomos rossz elhatározás sugárzott ki szemeiből. A szegény
Iluska észre is vette és váltig kérelte: „Az istenért, édes János, vigyázzon!
mert a harag rossz tanácsadó!”
De
nem lehetett lelket verni belé.
A
szegény asszonyt a sok munka, nélkülözés és szenvedés leverte lábairól. Mint a
dérütött virág, hervadozni kezdett.
Nagynénje
sírva-ríva vitte a szegény asszonyt magához vissza. Most látta át, hogy a
gazdagság nem lehet alapja a boldogságnak, megélhetésnek – becsület, munka és
takarékosság nélkül... Mikor Iluskát nagy betegen szekérre tették: a fél falu
összecsődült a ház előtt. Kiből a káröröm, kiből a szánalom szava szólalt fel.
Trombitás
Jancsi oly egykedvűleg nézte, ami körülötte történik, mintha semmi sem
érdekelné. Pedig dehogynem! mindenik szó szívéhez szólott s rettenetes bosszúja
lángját még iszonyatosabban felgyújtotta... Háza puszta lett. Leült a lócára s
két könyökére támasztva fejét, gondolkozott tovább... tovább, órahosszáig míg
egyszer a könnyei megeredtek s zokogni kezdett; aztán vad röhögés közt
felugrott, felrúgta a lócát s rettenetes káromkodások közt fenyegetődzött az
egekre!... Éppen ekkor ért valaki a háza elejébe, nagy „pityókosan” dölöngezve.
– „Bemenjek, ne menjek?” – dünnyögé magában a most érkezett „Hát miért ne
mennék?... hiszen ez az én házam!... Hohó, Jancsi, lassan az agarakkal! – apádé
minden... Azt csinálok, amit akarok!... Ki parancsol nekem?... Hadd menjen ez a
ház is a többi után!...”
Eladjuk a gyeplőt, hámot,
Élünk egy kis jó világot!...
Énekelte
id. Trombitás János uram, mert hogy ő volt, mindenki ráismerhetett a szaváról.
Betaszította
az ajtót. – „Hát te, haszontalan gézengúz, mit csinálsz te itt ebbe a sötétbe?
Tán prédikációt tanulsz a karácsoni ünnepre?! No, jól teszed, csak csapj fel
papnak mihamarább s költözz a templomba pereputtyostól, mert úgyis kivettetlek
innen, hallod-é, mert ez az én házam! Érted-e, kölyök – ez az én házam!...”
„Értem,
apámuram!” szólt Jancsi oly hangon, mintha azt mondotta volna: „ütött
végórád!...”
„Jöjjön
kigyelmed bennebb, apám utam, ne lármázza fel a szomszédokat. Éppen jó, hogy
idejött – sok beszélnivalóm van.
-
„Nekem pedig semmi sincs veled!... Punktum!...” Jancsi szó nélkül meggyújtotta
a lámpást s a lócát a hosszú asztalhoz téve, az almáriumból elővett két üveg
óbort, melyet a Tiszteletes uram küldött azzal a piros szép sülttel együtt,
melyet a Tiszteletes nagyasszonyom saját kezével sütött a beteg számára...
-
„Jöjjön be bennebb apámuram s foglaljon helyet!”
-
„Nekem pedig semmi sincs veled!... Punktum!...” Jancsi szó nélkül meggyújtotta
a lámpást s a lócát a hosszú asztalhoz téve, az almáriumból elővett két üveg
óbort, melyet a Tiszteletes uram küldött azzal a piros szép sülttel együtt,
melyet a Tiszteletes nagyasszonyom saját kezével sütött a beteg számára...
-
„Jöjjön ke bennebb apámuram s foglaljon helyet!”
-
„Hüm! ugyan úri koszton élsz!...”
-
„Kegyelmedet vártam apám!”
-
„Hát honnan tudtad, hogy én eljövök!”
-
„Tudtam, hogy megesik a szíve rajtam, mert senkim sincs.”
Ezalatt
Jancsi az ablakon óvatosan kinézett s a zsalugátereket behúzta. „Senkit sem
látok” – mormogá fogai közt.
-
Mit mívelsz, miért húzod be azokat a táblákat?...
-
Csak azért apám, hogy senki se legyen tanunk, hogy csendesebben lehessünk.
-
Te Jancsi! A szavad csupa méz, de az arcod olyan, mint az ördögé. Látom, hogy
haragszol, de azért is helyet foglalok, hogy lásd meg, hogy az öreg Trombitás
nem fél a fiától.
-
No, még az lenne a legszebb, hogy féljen!... És így tovább! Beszéltek hosszasan
addig így, addig úgy, amíg János bűnbánó arccal rávette édesapját, hogy egyék
is igyék.
Az
öreg azt hitte, hogy fia megbánta eddigi magaviseletét és ki akar békülni vele.
Az öreg is hajlandó volt a békességre, de gondolta magában – „rátartok egy
kissé, hogy annál inkább eszére térjen a kölyök!...”
Az
egyik üveg bort az öreg már elfogyasztotta. A fiú keveset ivott, úgy látszott,
hogy az apjának kedvez, legalább az öreg így magyarázta: „Kedvembe akar járni a
gyermek!... na, na!...” dünnyögte magában.
Mikor
a második üvegre került a sor. Jancsi kétszer-háromszor kinézett az udvarra, s
bejövet a pitvar ajtaját észrevétlen bezárta.
-
Mit járkálsz annyit kis-bé, tán a hat ökrödet félted, hogy ellopják? Hehehe!...
-
Igyunk, apám!
-
Nem bánom fiam! Ilyen felséges italt úgysem ittam, mióta a vagyonomat
elkótyavetyézték! Olyan vagyok most, mint a gazdátlan kutya: senkinek semmi
gondja reám.
-
Nem is érdemel ke egyebet vén bolond!...
Az
öreg nagy szemet meresztett fiára. – Mit mondtál te Jancsi?... mondd csak még
egyszer!...
-
Hogy nem érdemel ke egyebet! Mert mindenét elprédálta, másokkal megétette,
megitatta; egyetlen fiát nem taníttatta semmi jóra, csak ivásra,
istenkáromlásra, henyélésre; most kiűzni akar még a házából is, hogy az útszéli
koldusnál hitványabb legyek. Ami kevés javai megmaradtak, azt egy rossz
asszonyra akarja íratni, hogy az utolsó szalmaszálat is kivegye a kezeimből...
-
Vesszen meg a lelked, hitvány kölyke! Te hálátlan kutya! Hát ezt érdemlem én
tőled? Csak azért is kitagadlak mindenemből, annyit se hagyok neked, ni!... S
azzal felkapta az üres üveget, hogy a fiának a fejéhez vágja, de megbotlott s
végigterült a padlón.
A
fia, mint egy bőszült tigris, rávetette magát saját apjára... Az öreg izmos
karjait térdeivel lenyomta és szokmánya széleit kezdte gyümöcskölni kegyetlen
vadsággal saját édesapja szájába. Az apa részeg volt, de azért istentelen fia
mégse bánt könnyen el vele.
-
János! Nem félsz az Istentől? Ne ölj meg, édes fiam!... Legyen tiéd a két
tehenem, házam, földjeim, csak ne ölj meg!
János
semmit sem szólt, csak küzdött, küzdött, míg apja szemei kidüledeztek... tagjai
megmerevültek...
Meghalt!...
– sóhajtott fel. Meghalt! – de azért nem merte azt a tehetetlen hullát
otthagyni. Nézte... nézte azt a rettenetes képet... a kuszált hajszálakat... a
kimeredt szemeket, azt, amelyre lecsüngő állkapcsot... azt az eltorzult arcot...
melynek mindenik vonása azt kiáltotta lelkiismeretében: gyilkos!... gyilkos!...
megölted apádat!... Fejét szédülni érezte a s eszméletlenül zuhant meggyilkolt
apja mellé.
Mikor
föleszmélt – késő éjszaka volt. A vihar dühöngött, az eső nagy cseppekben
zuhogott alá. Nem mert apjára nézni... Felugrott, s az asztalon maradt bort vad
elhatározással ürítette ki egy cseppig, hogy erőt merítsen. Ha rávirradna?...
Mit tevő legyen?!
Kioltotta
a lámpát s a konyha ajtaját kinyitva apja holttestét felvette vállaira s a
sötét éjszakában botorkált gyorsan, mint csak lehetett, míg a falu kútját
elérte s oda belehajította.
Másnap
kora reggel, mikor a falu leányai a kútra mentek, volt nagy ijedelem és
sikoltozás...
-
Szentséges Isten! Egy ember van a kútban!...
-
Hiszen az az öreg Trombitás!
-
A biz a!...
-
Szegény öreg – beléölte magát...
-
Megunta az életét...
-
Isten büntetése! Én előre tudtam, hogy a sok káromkodásnak ez lesz a vége...
-
A fia is így fog járni...
Ily
forma szavakat váltottak egymással a kútra menők, míg az ifjú Trombitás nagy
sírás-rívással meg nem érkezett.
Az
öreg tátott szája, meredt szeme azt a véleményt keltette, hogy meg van fojtva.
De a fojtogatásnak legkisebb nyoma se látszott.
Kiszállott
a tiszthatóság a kerületi orvossal s a halottat megvizsgálva kiderült, hogy
csakugyan az öreget valaki meggyilkolta és azután dobta a falu kútjába...
De
ki ölhette meg?...
A
gyanú a fiát terhelte, de nem volt semmi bizonyító ok, mellyel rá lehetett
volna bizonyítani a gyilkosságot. A fiú mindent tagadott. Több hónapig volt
bezárva, de semmire sem tudtak menni vele. Egy árva szót el nem árult. Egyszer
a vallató bírónak egy gondolata támadt és Jancsit a börtönből maga elébe
vezetteté.
-
Hallod-e te János! A múlt éjjel azt álmodtam, hogy a szegény meggyilkolt apád
hozzám jött s kért, hogy bocsássalak téged szabadon, mert ártatlan vagy, mint a
bárány – és hogy ezt a zöld posztos szokmányt adassam neked, mint örökségedet.
Ismered-é ezt a szokmányt?... Ez az apádé volt!... Amint a vérnyomok mutatják –
ezzel fojthatta meg valami kötnivaló gazember a szegény öreget.
E
szavak után a szokmányt Jánosra adatta és kezeit hátrakötöztette, hogy ne
tudhassa levetni. Jancsi a börtönben napról-napra nyughatatlanabb lett.
Rettenetes álmokat látott, mióta azt a zöld hajtókás szokmányt reá adták. Még
ébren is apját látta a kimeredt szemekkel, tátott szájával... szétdúlt
vonásaival... ki mind azt nyögte: „János! nem félsz az Istentől?... Ne ölj meg,
édes fiam!... Legyen tiéd a két tehenem, házam, földjeim, csak ne ölj meg!...”
Ezek
a hangok, ezek a látományok, melyeket, bármit csinált, mégis hallott és látott
– olyanná tették Jánost, mintha sírból húzták volna ki...
Egy
éjjel rettenetesen ordítozott és láncra vert lábaival döngetett a börtön
ajtaján. Kinyitották a börtönt és János a bíróhoz vezettette magát, mert
vallani akar.
- Uram! Ha felkötnek, se bánom... meg is érdemlem,
mert én öltem, én fojtottam meg az édesapámat...
Elbeszélt
mindent szóról-szóra úgy, ahogy történt s bevallotta, hogy e vallomásra az apja
zöld hajtókás szokmánya kényszerítette, melyet mióta reá adtak, nem volt
nyugodalma.
Az
apagyilkos fiú elvette méltó
büntetését: akasztófán végezte be mihaszna életét... ott temették el az
akasztófa alá, halotti tisztesség nélkül... csak a hollók és varjak károgtak
sírja felett...
**
Hát
a szegény árva Iluskából, meg Sugár Pistából mi lett!...
Elmondom
azt is egy-két szóban...
Mikor
Iluska meghallotta, hogy az ő elvetemült ura megölte saját apját, még betegebb
lett. – Felgyógyulásához semmi remény se volt. De a derék Sugár Pista ott
virrasztott minden éjszakát, a beteg ágya mellett. Nappal dolgozott, hogy
legyen orvosságra való, éjjel pedig őrködött, oly hű gonddal,m int egy igazán
szerető szív képes...
Nagy
sokára Iluska Pista örömére gyógyulni kezdett. Nem annyira a doktor orvossága,
mint Pista szeretetteljes szavai gyógyították meg a szegény asszonyt.
Ilus
a Sugár Pista felesége lett. Boldogok voltak, mint csak két egymást szerető
becsületes szív boldog lehet... Ők vallásosak, munkások és takarékosok voltak.
Meg is áldotta az Isten: napról-napra előre haladtak, míg végre meg is
gazdagodtak. A Trombitás-féle jószág roncsaléka is reájok maradt, de ők annak
jövedelméhez sohase nyúltak, hanem évről-évre tőkésíttettek minden krajcárt,
míg egy szép tőke gyűlt össze; akkor odaadták az egyháznak, hogy építsenek
abból egy szép iskolát a falu közepén. Úgy lett.
Sugár
Pistát sok jóságáért a falu mindinkább megszerette és megválasztotta bírájának.
Most
lett ám ismét rend Mező-Békés községében!
Az
Isten háza ismét megnépesült. A tivornyák, káromkodások, határprédálások –
megszűntek: béke, szeretet és jólét költözött Mező-Békés falai közé.
Atyafiak!
Kik ezt a szomorú történetet végighallgattátok – tanuljátok meg belőle, hogy
őseitek egyszerű ruháját le ne vessétek bolti cifra rongyokért, mert ahol a
fényűzés megkezdődik, oda a nyomor és ínség beköltözik...
Tanuljátok
meg, hogy a percig tartó dinom-dánom: holtig tartó szánom-bánom...
Tiszteljétek
a törvényt!... A rendbontó embert magatok közt meg ne tűrjétek, annál kevésbé
kövessétek,mert egy rossz ember egy egész falut elront.
Legyetek
Istent félő munkások, takarékosok, - mert Isten segedelme nélkül nincs
előmenetel...
És
mindenek felett: neveljétek gyermekeiteket a tudományban s az Úr beszédének
intésébe, hogy idejekorán megtanulják azt a szent parancsolatot: Tiszteljed a te atyádat és anyádat, hogy
hosszú életű légy e földön és jól légyen dolgod, melyet a te urad Istened ád
tenéked.
Forrás: Unitárius
Közlöny - 1. kötet (1888)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése