Mosolygva néz már a gyönyörű tavafz
Földünkre mennyég boltjairól alá,
És a megifjult zöld világra
Hintezi jobkeze bő malafztit.
Már a mezőnek gyenge virágai
Hódulva fzórnak balsamos illatot
Feléje nyujtott kelyheikből,
Nékie lételeket köfzönvén.
S a fzázados tölgy több ezer társival
Hálát hörögtet mellye odúiból;
Épen midőn a fürge prücsök
Énekeket rekedez tövénél.
És én, midőn illy
kellemes a tavafz,
Midőn teremtő fzelleme lengedez,
S mindent fellélefzt, és örömre
Int kegye lelketadó hevének,
Andalgva járom vér panafzim között
A bús vadonnak durva magányait,
És a siket tájt néma hangon
Kéfztetem a felelő nyögésre,
Miólta csélcsap Lollinak ajkait
Látom helyettem másra mosolygani. - -
Oh tedd hamar rám elhagyottra
Szánakodó kezeid, halálom!
Forrás: Uránia Nemzeti Almanach 1. évf. – Esztergom, 1828.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése