Nagy Ferenc: A koldusernyő

Az apám – aki mellesleg mondva elég tréfás ember, - egyszer a markomba nyomott négy prédikációt, mondván: „Fogd csak fiam, s tanuld meg izibe, mert karácsonyban mégy legátusnak G-re”. Az a legáció olyanforma intézmény nálunk reformátusoknál, hogy a diák térdig érő latyakba, saját nevelésű lábain elkutyagol valamelyik faluba – ahová meghívják -, aztán áhítatos arcot ölt, mint valami eleven kérdőjel és jól tartja az atyafiakat szép beszédekkel, szent idézetekkel s jóakaratú tanácsokkal a szegény diákos iránt való helyes viselkedéséről, a vége az, hogy ettünk, ittunk, a kurátor uram pedig a markunkba nyomja a földi dicsőség aprópénzre felváltott örömeit s aztán – tovább egy pár faluval, csupán testedzés végett, - egész hazáig gyalog.

Ez a dicsőség várt énreám is.

Megérkeztem szerencsésen a parókiára, anélkül, hogy egyszernél többször beleléptem volna az utcán végighúzódó árokba. Már akkor a gyerekek ugyancsak hirdették az ablakok előtt a nagy eseményt – nem az én elcsúszásomat – hanem a Megváltó születésnapját -, és jó szívvel segítettek kievickélnem a latyakból.

Meglehetős sötét volt már, csak a nagytiszteletű úr fehér kutyája világított felém, nem kis ijedelmére egyetlen – nadrágomnak. De semmi az, mert alighogy rám vicsorította habfehér fogait, alighogy üdvözölt nyájas ugatással, kilépett a konyhából a haranghúzó úr és szelíd oldalba rúgással  adta tudtul a ház figyelmes őrizőjének, hogy ma karácsony esetéjén nem szabad ugatni. S miután megkérdezte, ki legyek, ugyancsak tessékelt befelé a szobába.

Beléptem. Ott volt a szobában a nagytiszteletű úr – egy percre kivette szájából a hatalmas pipát, míg üdvözölt, de aztán újból elkezdett pipákolni, mint egy újabb vezuvius. Én nem vagyok dohányos ember, sőt annyira szeretem a dohányt, hogy előbb megfőzetném a magvát spirituszban – hát mondom, a nagy pipafüsttől úgy elcsuklott a hangom, hogy alig tudtam megmondani, hogy én vagyok én és jöttem mit ünnepi követ a szent eklézsiába és hoztam magammal áldást, békességet meg négy prédikációt.

Bent égtek a karácsonyfa gyertyácskái; vagyis igazabban már leégtek. A karácsonyfa alatt két gyermek örült a kis Jézuska ajándékainak. Az egyik aranyos ugyancsak szopogatta nyalogatta a nyalókát, ahol nem érte a nyelvecskéjével, elérte az orrocskájával… De semmi az! le lehet azt törölni a kezecskéjével is, ahova előbb a lekváros lapótya kifolyt nedvét törölgette, úgy, hogy a kis csöppség maga is úgy néz ki, mint egy – nyalóka.

A másik már okosabb, mert nem olyan szutykos. Okossága abban nyilvánul, hogy ami a kezére ragad, azt nem a maga ruhájára keni, hanem a hugocskájáéra.

Az idegen szagra belépett a konyhából a nagytiszteletű asszony is. Nagy örömmel fogadott:

- Isten hozta követ úr nálunk! Éppen magára vártunk a vacsorával! Hogy késett ilyen sokáig? – azzal csókra nyújtotta a kezét.

Mohón ragadtam meg a kinyújtott gömbölyű kezet, hogy egy tiszteletteljes kézcsókkal kifejezzem hódolatomat a szépnem iránt – de olyan ecetszagú volt a keze, hogy tüstént fogadalmat tettem, hogy ezután nem csókolok kezet senkinek – kivévén ha muszáj!

- Gyerekek – szólal meg újra a nagytiszteletű asszony -, hát nem látjátok, hogy itt van a legátus bácsi, Hamar adjatok kezet a bácsinak!

E felszabadításra boldogan rohantak hozzám a kis szeleburdik, belém csimpaszkodtak, összecsókolgattak, ölembe ültek, olyan kedveskék voltak, hogy örömömben majd kiugrottam a kabátomból.

- Hát mit hozott a bácsi? - kérdé a buksi. - Én igazán olyan figyelmes vagyok, most sem indultam el anélkül, hogy valami ne legyen a zsebemben. Két cukorsípot vásároltam volt és most igazán örültem, hogy a gyerekek előtt nem maradtam szégyenben!

- Mit hoztam? Tyű, mit hoztam! Itt van a zsebemben, na mindjárt, egyik egyiké, másik a másiké, na ugye szép?

Mohón elkapták a sípokat. Pistika beléfújt azonnal s olyat süvített a fülembe, hogy majd megsiketültem. De Mariska sem hagyta magát, ő a másik oldalon fütyölt. Igazán gyönyörűség volt hallgatni. Aztán elkezdtek vetélkedni, melyiké szól szebben? Pistika megfogta a kabátom szárnyát (N. B. egy kölcsönkért Ferenc Jóska volt az ókorból), hallgassam az övét, Mariska a kabátom másik szárnyánál fogva rángatott, hogy de biz az övét hallgassam. A sok fúvástól felolvadt cukorlé aztán szétfreccsent kezemen, arcomon, ruhámon s én az igazságtevés eme keserves munkájában úgy megizzadtam, homlokomról úgy csorgott a veríték, mint a vízcsepp aj égcsapról tavaszi olvadás idején. Elfeledkezve magamról, feltöröltem homlokomat, hajamat a kezemmel, mert boldogságomban már azt sem tudtam, mit csinálok.

A nagytiszteletű úr olyan áldott, angyali mosolygással szemlélte ezt a bájos idillt, mintha nem is e földön, de a mennyországban ülné az Úr születésének emléknapját. Csak egyszer szólalt meg:

- Lássa kedves öcsém, nincs nagyobb boldogság, mint a családi élet, a szentírás is azt mondja…

Hogy mit mond a szentírás, én azt már nem is tudom, de az bizonyos, hogy a két gyerek összeveszett a sípon és Pistika hozzá akarta hajtani a sípot Mariskához és szerencsésen el is találta úgy a – fehér ingemet gallérostól, hogy szép cinóber nyoma még ma is látható rajta.

Na, én jól fogok festeni a szószéken, annyi bizonyos.

Hanem kés, villa csörömpölt, tányér vígan csengett, Istennek hála, leülhettünk vacsorálni. Az asztalnál a Pista fiú mellém került. Olyan szépen viselte magát, hogy nem telt bele két perc, feldüntötte a vizes poharamat. A sok víz mind felém folyt, alig tudtam előle felugrani.

- jaj, te kis szeles – feddé őt az anyja -, ugyan nem tudsz szépen ülni…

- Hagyja el kedves, ma karácsony este van – szólal meg szelíden a nagytiszteletű úr.

El is hagyta aztán a nagytiszteletű asszony, anélkül, hogy elémbe valami száraz ruhafélét tettek volna az asztalra, azért úgy éreztem magamat,  mint Jónás a cethal gyomrában, csupa lucsok lettem.

Behozták a paprikás csirkét. Na, félre bosszúság, ma kárpótolom magam minden pesti szenvedésemért! Paprikás csirke! Még a nevét sem olvastam, nemhogy ettem volna!

- Tessék követ út, parancsoljon – kínál a nagytiszteletű asszony.

De Pistika megszólal:

- A combja az enyém!

- Ugyan nem hallgatsz el? Tessék követ úr!

Most Mariska fuvolázik:

- A másik combja az enyém!

- Oh, te kis gonosz, nem hallgatsz el? Tessék, követ úr! Itt a combja, tessék kivenni!

Véletlenül Pistikára néztem. Olyan piros lett egyszerre, mint a paprika. Látszott az orrocskáján, hogy mindjárt görög háború lesz, ha a combhoz találok nyúlni. Én aztán, hogy lecsendesítsem a kis lurkókat, kivettem a legszerényebb porciót: a koldusernyőjét. A két gyerek nem várta, hogy adjanak neki, megragadták a tálból a combikát, azt hirtelen a politikához csapva, beleharaptak emberül, úgy falatozván, mint valami kedélyes kannibálok.

A nagytiszteletű úr pedig kitekervén nyakát a boros üvegnek, töltött mindenkinek a poharába a tisztességig, én a bordákat ropogtattam, a gyerekek csámcsogtak, mint újesztendi malacocskák, egyszóval vígan voltunk.

- Hát mondja csak követ úr ugye maga Pesten tanul?

- Igen.

- És milyen pályára készül?

- Ha Isten megsegít, tanár leszek!

- Jaj, de szép város az a Pest! De szeretnék én is ott lenni –folytatta áradozva -, mi el vagyunk itt temetve, nem tudunk semmiről semmit, de ott tudják a divatot, mert ott csinálják! Mondja csak követ úr, ugye most Pesten úgy fésülködnek az ifjak, mint a követ úr? Igazán olyan művészi hatása van az ilyen fésülködésnek.

Véletlenül a tükörbe pillantottam és láttam egy unicornist és sajnos, benne magamat ismertem meg! A sok cukorlétől felsimított hajam úgy állott tótágast, mint a cövek! De nem sokáig bámulhattam, mert a kis Pistika a mohó falásba megharapta a száját, olyat ordított, mint egy ifjú bölömbika, aztán a combika foszlányait úgy belehajítta a tálba, hogy szemem, szám tele lett a finom paprikás lével.

Pistikát aztán kivitték a konyhába, hogy vérző száját kiöblítsék, én pedig iparkodtam szememet látó állapotba hozni, összekenve szép, hímzett zsebkendőmet, amellyel büszkélkedni akartam a lányok előtt. A nagytiszteletű úr pedig, hogy feledtesse az esetet, felemelte a kezét, sok boldog karácsony est kívánása mellett koccintásra nyújtotta poharát. Én is felemeltem a poharamat, de szent Isten! Csak nem vakultam meg? Az én poharamban egy csepetnyi csepp bor sem volt! És néztünk vala nagy bátorsággal egymás szeme közé, valamint a sült halak, meg nem fejthetvén a csodát -, míg a nagytiszteletű asszony világosságot nem gyújtott sötétlő elménkbe, mondván:

- Bizonyára a Pista gyerek itta ki, mert szereti nagyon a bort!

A nagytiszteletű úr jót nevetett ezen észrevétlenül sikerült műfogáson, újból teletöltötte poharamat, koccintottunk és midőn inni akartam, a pohár száján megismertem egy szájacska nyomat, mely paprikás csirke – combot evett vala!

Az első est aztán eltelt vidám beszélgetés között. Megtudtam sok olyan dolgot, aminek tudása rám nézve múlhatatlanul szükséges, többek között, hogy a Virág – nem az, amelyik az ablakban, hanem amelyik az istállóban van -, egy hónap múlva megellik, meg hogy az az akasztófára való Miska elkergette a feleségét, mert az hazahívatta a korcsmából… és a többi.

Másnap délelőtt a szent dolgokban való foglalatossággal eltelvén, az ebéd is jó volt, éppen a fekete kávét hozták, midőn kopogtatás hallatszott s a szabad szóra belépett két vendég.

Igen kedvesen fogadták őket, asztalhoz ültették, a nagytiszteletű asszony előhozta a tál süteményt s igazi jó magyaros szokás szerint kínálgatta a vendégeket, akik nem szabadkozván, csendesen eszegettek. Sok beszéd után ismét a tálra irányulván figyelme a nagytiszteletű asszonynak, elkezdé újból a kínálást:

- Ugyan vegyenek már, hisz alig ettek valamit!

De a kis Pistika igazságérzetét nagyon felháborította az igazságnak ilyetén elcsűrés-csavarása: ő is megszólalt:

- Ugyan, hogy mondhatod ezt mama, hisz folyton zabáltak!

S a két vendég kicsi híja, hogy sóbálvánnyá nem változott eme nem várt közbeszólásra, mosolyogva cirógatták a kis kotnyeles selyem hajacskáját s megdicsérték szellemességét -, de én azért úgy vettem észre, hogy hajlandóbbak lettek volna egy igen nyájas barackot nyomni a kedves feje búbjára.

A délutáni idő istentisztelet után az atyafiak látogatásával telt el. No igen, mert megkívánják, hogy az ünnepi követ maga vigye el az áldást házaikba, hol is egy ünnepi pohár bor elnyelése és némi ételbeli jóakarat elfogyasztása után asztalra számlálják a garaskáját, melyek gyűlnek, gyűlögetnek marokszámra és mégsem tesznek ki egy bankót! De azért jó az a diáknak! Legyen áldott, ki így gondoskodik az égi madarakról! E kedélyes látogatásoknak az esteli vet véget, mikor is újból el kell foglalni a helyet a nagytiszteletű úr asztalánál.

Nem kell elfeledni, hogy falun vagyunk és a zsidó nem vág marhát, mert a nyakán veszne, hiszen minden falusi háznak megvan a maga mészárszéke: a baromfiudvar. Tehát a menü ismét csirke, sült csirke, paprikás csirke, és így tovább.

Jó volt a vacsora, melynek lefolyását csak azért nem írom le, hogy ismétlésekbe ne keveredjem s rám ne fogják, hogy én is mindig csak egyet fúvok, ha igazat akarok írni; csak azt említem meg, hogy ha fogyott a baromfi udvar népessége egy ártatlanul kiszenvedett tollas kétlábú állattal, viszont a zsírpecsétek nyoma szaporodott ruhámon a kis borzosok ragaszkodásának miatta. De semmi ez! Így is eltart szakadásig, legalább ne nézik éhenkórásznak azt, akinek még a ruháján is vastagon hever a zsír! Csupán annyi változás történt az asztalnál, hogy a nagytiszteletű asszony félreértvén eljárásomat, azt hitte, hogy én csupa ínyencségből vettem ki a koldusesernyőjét, nyájasan kínálgatott:

- Vegyen kedves legátus úr! Nézze, itt van a koldusesernyője, félretettem, mert látom, hogy ezt szereti!

És én boldog mosollyal köszöntem meg a szíves figyelmet és szopogattam nagy bosszúsággal a bordákat -, mert hús az nemigen akadt rajtuk. Így lettem én saját akaratom ellenére ínyencnek kikiálta, így vert a sors a bordákkal tovább, mert másnap, mikor a földesúrnál voltunk ebéden, a paprikás csirkénél a nagytiszteletű asszony szíves pártfogásba véve, komolyan felkért mindenkit, hogy: - a koldusesernyőjéhez pedig senki ne nyúljon, mert azt a legátus úr szereti!

És nekem volt bátorságom azt felelni: Igenis!

De elég ebből ennyi! Elmúlt az ünnep, vidáman jöttek haza, zsebemben annyi pogácsa, amit jószívű asszonyok útközben belegyömöszöltek és még oly sok üres hely, amit a jószívű emberek elfelejtettek pénzzel megtölteni, hogy igazán meg vagyok elégedve a sorsommal.

Csak még azt kell megjegyeznem, hogy mivel édesapámék is ritkán esznek sült csirkét, tiszteletemre ők is azzal vártak és otthon is nekem jutott a koldusesernyője!

Sic transit gloria mundi!

Forrás: Botond - Szépirodalmi és tudományos folyóirat II. évf. (1926) 1-2. sz.