Bíró Lajos: Diadalmas asszony

A modern szépprózának, a legfrissebb magyar tárcaírásnak egyik hivatott és egyéni képviselője Bíró Lajos. Fiatal író, ki rövid néhány év alatt újságírásban, szépirodalomban, színpadon igazán hatalmas arányokban mutatta be ritka egyénítő erejét, nagy drámai effektusait, ragyogó stílusát s gazdag, eredeti invencióit. Mint tárcaíró tűnt fel s kötetbe kiadott huszonegy novellája annak idején irodalmi szenzáció számba ment s a disztingváltabb ízlésű magyar közönség méltó várakozással tekintett a modern, gazdagon készült fiatal író irodalmi munkássága elé.

Férfiak című drámájában már mint kitűnő színpadismerő áll a közönség előtt s míg most megjelent könyve, a Diadalmas asszony pedig már teljesen kész, modern művészi munka, az erejének teljességében lévő író és lélekbúvár komoly, intenzív meglátásainak, izzó, mély hangulatainak művészi kialakulása. – Egy újságíró tragédiája ez a regény. Ádám Kornél publicista. Tüzes, rajongó lelkű, forró vérű, szenvedélyes vezércikk író, kinek hite, álma, ereje, bálványa, Istene az újság, a nyomtatott betű. Az újság – szerinte – az egész világ. Minden öröm és minden esemény és minden indulat, ami a világon van. Aki tudja azt, mi az, hogy: írni. Mi a nyomtatott betű? Mi az: százezer embernek beszélni. Egy szép, nagy, erős, eleven újságot szerkeszteni, ez a legnagyobb öröm a világon. Az olyan mámor, az olyan sokszoros élet, hogy hozzá hasonló öröm talán csak egy van: egy óriási zenekarnak Beethovent dirigálni!

Ezen a fiatal újságíró, a vére minden forróságával, a lelke egész teüzes erejével szereti meg Foglár méltóságos úr leányát: Editet. Edit is szereti Kornélt s az apa, bár az újságírói foglalkozást igen problematikusnak tartván, előbb hallani sem akar a házasságról, - később, a lánya boldogsága kedvéért beleegyezését adja s az új pár az öröm és boldogság mámoros mézesheteit éli. Ebben a lázas, diadalmas, forró órákban egyszerre csak becsap a villám. Kornélnak szemidegsorvadása támad s a professzor megmondja neki a rettenetes valóságot, hogy 5-6 hét alatt megvakul. Az újságíró, az idegember, a szemeivel dolgozó író, a huszonhét éves, szerelmes ifjú – vak lesz. Menthetetlenül, gyógyíthatatlanul, örökre vak lesz.

A tragédiák tragédiája! És ahogy ez a komor, sötét tónusú tragédia be van állítva: az maga az izzó, erőteljes, vérbeli művészet s maga az éles szemekkel meglátott, mesterien ellesett s művészileg megírott Élet. Az olvasó lázas izgalommal forgatja tovább a könyv lapjait, ahol csak ezután következnek még az igazán színes, hangulatokban gazdag poétikus fejezetek. Az író öngyilkosságot tervez. Elmondja egyik hírlapíró barátjának szomorú tragédiáját s bevallja, hogy öngyilkos lesz. Bojt, a jó farát felfedi a titkot Kornél felesége: Edit előtt.

- A kezében van egy élet. Tudni fogja, mit tegyen. Ön tudja, hogy mit ér önnek. Ön tudja, mit tegyen. Ön tudja, érdemes-e megmentenie. Ez senki másnak nem lehet a dolga, csak önnek!

És ez az erős lelkű, szerelmes, okos asszony tudja a kötelességét. Az idegfeszítő, megrázó, könnyet facsaró drámai jelenetek egész láncolata következik most; művészi lélekrajzok, tragikus beállítások, felemelően szép, magasztos gondolatfűzés és regény-filozófia, vonzó, közvetlen, meleg előadásban indokolják a további meseszövést.

Az asszony, Edit, a késő este hazatérő urának a sötét szobában bevall mindent. Bevallja, hogy tudja tragédiáját, látja a jövőt, érzi a vállaikra nehezedő végzet súlyát, - de azért nem esik kétségbe. Erős akar lenni s erőt kér a férjétől is. Le akarja beszélni az öngyilkosságról.

- Nem lehet… Nem lehet… zokogja a szerencsétlen ember.

- Miért?

- Nem fogok látni, nem foglak többet látni!

Az asszony magához ölelte, szinte fölemelte, magához szorította, úgy, hogy fájt a szorítása és lázasan, a kétségbeesése, az elszántsága, a szerelme egy őrült kitörésével, rekedten súgta:

- Hát most látsz-e? Most sem látsz. Sötét van és nem látsz. De itt vagy az ölemben és megfogsz és megcsókolsz és – szerethetsz. Nem sötétben voltam mindig a tiéd? Nem sötétek voltak-e a legszebb óráink? A legboldogabbak, a legmámorosabbak? Miért félsz a sötétségtől… Szerelmem, miért félsz tőle?

És rácsapott az ajakával az ura ajakára…

Mennyi erő, micsoda mélységes, lobogó szenvedélytől izzó írás ez a Bíró Lajosé! Így csak a fiatalság mámorában, a szerelem egzaltációjában s az ihlet fenséges pillanataiban írhat az ember!

- Igen, meghalhatsz, de előbb élnek kell – mondotta az asszony. Előbb meg kell próbálnod így élni. Velem. értem. Engem szeretni. Szeretni. Élni… élni!

És Kornél megpróbálja az új életet. Nehány hét múlva a látása elvész. Teljesen és örökre. Az őrjöngés örvénye előtt áll. Ismét az öngyilkossággal foglalkozik s a tüzes akciókhoz, a szellemi csatákhoz, politikai mérkőzésekhez szokott dacos elméje, az újsághoz, a nyomtatott betűkhöz forrott lelke tombol, sír, üvölt s nem tud belenyugodni a változhatatlanba.

Ekkor történik valami. A léleknek valami csodálatos átfinomulása, deformálódása. Amíg nagyon bőkezű volt hozzá az élet: újságíró, politikus, publicista volt. De jött a nyomorúság, jött a szenvedés és kínlódott és – művésszé lesz. Íróművésszé, belletristává! Tárcát diktál a feleségének. Annyira hangulatos, annyira mély, oly értékes a tárca, hogy nyomban honorálja az újság s a vak író sorsa biztosítva van. Megtalálja önmagát a testi nyomorúságában is. Ez volna a regény alapigazsága. Akár be is fejezhette volna itt Bíró Lajos, mert ami még ezután következik, az az egységes, szerves, költőin szép regény cselekményéhez és alapigazságaihoz tulajdonképp szorosan nem is tartozik. Bíró Lajos ugyanis mielőtt befejezné a regényét, még egy epizódszerű hangulattal és lélekrajzzal bővíti ki. Abban a sötétségben, amelyben élt, egybegyűjtött a lelkében egy tengerre való, tajtékos, dühös gyűlöletet s démoni erővel szállott agyára az a feltevés, hogy a felesége – megcsalja. Kiszínezi, megfesti lelki szemei előtt, hogy – Bojttal, a legjobb barátjával csalja meg, mert azt lehetetlennek hiszi, hogy egy elesett, beteg, nyomorék emberhez, egy földhöz ragadt szánalmas vakhoz, igazán, forrón, önzetlenül, utálat nélkül köthesse a lelkét, a testét egy olyan friss, üde, erőtől, ifjúságtól, vértől duzzadó asszony, mint Edit. E tépelődés megírása bármily művészi legyen is, a szorosan vett regényhez nem tartozik s valósággal fellélegzik az olvasó, midőn végre a vak ember belátja gyanújának igaztalan voltát:

- Ha nem szeretne, miért volna itt mellettem. Miért maradna egy virágzó, fiatal asszony egy félig élő mellett, összecsukva vele, kiszolgáltatva a kedvének és a szeszélyének.

És ebben megnyugszik. Megtalálta élete célját s az igazán felemelő s költőien magasztos befejezés, mint valami forró, diadalmas, szent litánia hat a lelkünkre.

Edit – anya lesz. Gyermeket szül. Ádám Kornél most már azt is tudja, hogy miért kell élnie. Az élet nagy melege leng végig a vak ember idegein s az asszony ágyához roskadva, nehéz légezéssel súgja a fülébe:

- Edit… jó élni!

Csak Bródy Sándor és Ambrus Zoltán írtak magyar nyelven ilyen regényt. Kész művészi munka, egy mindent megérző, sokat látó, mélyen gondolkozó, megállapodott életfilozófiájú modern író ihletett kompozíciója. Gyönyörűségét találja benne mindenki, aki elolvassa.

(gj.) 

Forrás: A Jövendő – 1. évf. 2. sz. Hódmezővásárhely, 1910. febr. 15.