(rövidítve)
Sírva vesziköl most szegén Magyarország,
Mert tőle távozék hangosság, vigasság,
Belőle kikele sok fénös gazdagság,
És fogságban esék egynehány uraság.
Ezen örvend, vigad az terek császárság,
Hogy magyar urakban vagyon oly bolondság,
Hiszik, hogy ő benne vagyon oly jámborság,
Hogy fogadásában nem volna ravaszság.
Bolondság tőletök fejenként magyarok,
Terek álnok hitit meg nem gondoljátok,
Maga csak tőlem es sokszor hallottátok,
Sok fejedelmeket mind csaltak, tudjátok.
Az tereknek hiti erősen azt tartja,
Ha hitel, szép szóval kavort megcsalhatja,
Ajándokkal vagy loppal elragadhatja,
Isten azért néki menyországot adja.
Sőt ugyan nagy parancsolat ez ü köztök,
Miként az szeretett parancsolat néktök,
Ha az szeretetöt ti jól tisztölnétök,
Az terek hitinek bizon nem hinnétök.
Tudjátok magyarok, hirösek valátok,
Míg nagy szeretettel egymást hallgatátok
De mihelt keztetök ti meghasonlátok
Ottan országtokban im mint pusztulátok.
Im a terek császár mind ezen öröle
Ő álnok hálója ottan elteröle,
Jelös fő halakat vele megkerőle,
Kikkel gazdagságot, sok szépséget lele.
Sőt meg is halljátok császár hamis voltát
Hogy jobban tudjátok óni magatokat;
Hogy hálóját veté császár Buda alatt,
Ott benne fogata jó jelös halakat.
Drága halat, egyet közülök választa
Kinek serinsége többét feljülmulta;
Azt császár magának bárkájában tartá,
Az alábbvalókat ő mind elszalasztá.
Ez lőn Terek Bálint, ki jó vitéz vala,
Kinek terek császár sok hitöt ad vala,
Az basák, száncsákok*- hitöt adtak vala,
Szép ajándékokval őt elcsalták vala.
Terek Bálint, kinek oly igen hitt vala,
Hivségét herczegnek ugy mutatja vala,
Mind ezeknél feljebb némöttel viv vala,
Teste szakadását ő nem szája vala.
Intése nem tetszék az Prini Pétörnek,
Ki megmondta vala ez nemes vitéznek
Minden csalárdságát az császár hitinek;
De ő bátorsággal álla vitézségnek.
Nagy sokan terekek azon csudálának,
Hogy bátrobb vitézt ők soha nem láttanak,
De azt ő felőle mondák bolondságnak,
Hogy ily igön elhitt török szép szavának.
Oh e nemes vitéz mely igen cslaték!
Hiti a csaszarnak mind elfeledteték
Mert ő megfogaték és alá viteték
Minden szép javitul ő megfosztattaték.
Duna mellett mondják Nándorfejérvárba,
Csak harmadmagával tartják nagy fogságba,
Mast es mondják vagyon nagy bátorságába,
Mit tőle kivánnak, azt nem fogadtába.
Hallottam példába régen hogy mondották
Az jó aczélt soha úgy nem paskolhatják,
Tiszta vassá őtet, hogy ellágyithassák,
Hogy soha aczélnak őtet ne mondhassák.
Fohászkodik mostan sok gyakor sirásval
Asszony-eleségöd az két szép fiadval,
Mert ők élnek mostan az nagy árvaságval,
Nagy sok boszuságval, gyámoltalanságval.
örömök soholt nincs te jó szolgáidnak,
Kik szivel szeretnek, gyakran fohászkodnak,
Egynéhán közülök tétova búdosnak,
Ha megszabadúlnál mégis sokan várnak.
Csuda mint óhitnak az te jó barátid,
Még azok is hogy kik voltak ellenségid,
Lennének nagy somma kincscsel segétségid,
Csak kiválthatnának az te szeretőid.
Jól értitök immár hitit az tereknek,
Urak ugy higyjetek hitetlenségöknek,
Egymást szeressétök jobb ti fejetöknek,
Ugy leszen romlása gonosz terök népnek.
Tanácsot sokáig kérlek ne tartsatok,
Ha ez két víz között ti lakni akartok,
Mert ha csak halgattok szömben ti nem vivtok
Félök, hogy sokáig itt nem uralkodtok.
*) török tiszti czim
Forrás: A régi magyar
költészet remekei – A legrégibb időktől Kisfaludy Károlyig 51-53. old. – Bp.,
1903.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése