Murai Károly: A nagymama

Kép forrása: http://www.cultiris.com/kepek/adatlap/127917

Az ezüstös hajú öregasszony hangosan zokogott s az öregember, aki vigasztalni akarta, a nagy fájdalomtól nem tudott szóhoz jutni. Bágyadt fényű szemei megteltek könnyekkel s a vigasztalási kísérletnek az volt a vége, hogy együtt sírt az öregasszonnyal, hosszasan, keservesen. A jó barátok, a hitközség tagjai, akik a nagy bajban meglátogatták őket s a kik enyhületet akartak nyújtani, elérzékenyülve távoztak.

A városban pedig mindinkább elterjedt a hír, hogy a két kesergő öreg unokáját, a bájos Lottikát, annak módja és rendje szerint megszöktette egy csinos katonatiszt. A szép zsidóleány, akit annyian megkértek s aki a gazdag terménykereskedő felesége lehetett volna, minden búcsú nélkül, szótlanul, titokban kelt útra a katonatiszttel, akiről csak később tudták meg, hogy fényesnek ígérkező pályáját odahagyta.

A szenzáció napokig tartotta magát. Bejárta a csöndes utcákat, belopózott a házakba s kiment a környékre, hogy az idegekre mindenütt hasson. A leányok szívei megdobbantak s ha azokban szerelem lakozott, rokonszenv támadt bennük Lottika iránt. A fiatal urak, akik Lottikát csak távolabbról ösmerték, hurrát kiáltottak, erősen hangsúlyozva, hogy így kellene tenni minden szerelmes teremtésnek. A zsidók körében azonban nagy volt a lehangoltság s különösen azok búsongtak, akik közelebb álltak a leányhoz s azt remélték, hogy a házasság révén családjuk körébe jut.

Azután egyforma időközökben múltak a napok s elmaradt a szökés évfordulója is. A városka lakói lassan-lassan megfeledkeztek az egész históriáról s csak az a két szerencsétlen öreg nem tudott felejteni.

Lottika alakja állandóan ott lebegett előttük s előbújt minden zugból. Nevető arccal, vidám kedélye megnyilvánulásával, majd merengően, szomorú tekintettel s olykor könnyekkel szép szemeiben. Úgy, amilyen az utolsó napokban volt, amikor elhatározásával már készen volt, s amikor arra gondolt, hogy mily szomorú és keserves órák köszöntenek arra a két öregre, akiket elhagy s akik mellől búcsútlanul megszökik, követve azt az embert, akit nem szántak neki. Az elhagyott öregek nemigen beszéltek ugyan róla, de azért majdnem minden gondolatuk ő volt. A kegyetlen, a rossz gyerek, aki hamar árván maradt, s akit ők neveltek föl tiszta szeretettel, akiért vállvetve dolgoztak, akiért pihenést nem ismerve kalmárkodtak még akkor is, mikor a nyugalom, a pihenés vágya már megszállta szíveiket. Ahhoz, hogy a leány érzelmeit és szenvedélyét méltányolni, vagy érteni tudták volna, már öregek voltak; ám ha ezt a nagy mentséget messze elkerülték is, ám ha az ő cselekedetének enyhítő színt nem is tudtak adni: azért a szeretet mit sem vesztett igaz erejéből.

A nagy bánatban, a könnyek ismétlődő szivárgása közbe s a nagy bizonytalanság idején olykor-olykor levél érkezett hozzájuk, amiket Lottika írt. Hol innen, hol onnan, de mindig a gyermeki szeretet meleg hangján. Panasz nem sírt ki a sorok közül, megbánásnak még az árnyékát sem mutatta, ellentétben a nagy, a teljes boldogsággal, amely pazarul áradt ki a levelekből, amelyeknek egyikében már arról is volt szó, hogy aranyos leánykája született.

Arról, hogy miért járják a nagyvilágot, arról, hogy mily anyagi körülmények között élnek, sohasem szólt, valamint arról sem, hogy akadt-e pap, aki megáldotta őket. Pedig hát erről az utóbbiról már régen hír érkezett a városkába, azt mondva, hogy Lottika a katolikus hitre tért s hogy a férfi egy kanonok rokona adta az áldást rájuk,teljes egyházi ceremónia mellett. Az öregek szintén meghallották ezt s nem lehetetlen, hogy némi enyhülés támadt szíveikben, dacára annak, hogy a régi szabályokhoz makacsul ragaszkodó orthodoxok voltak. Lottika, aki mellettük nőtt föl s aki igen jól ismerte törhetetlen vallási érzelmeiket, bizonyára gyöngédségből nem írta meg a valót, ama hitben, hogy az jobban fájna nekik,m int az, hogy azzal az emberrel egyházi áldás nélkül él.

Egyszer azután azt tudatta, hogy végleg megtelepedtek meg helyen. Az ura a postánál kapott alkalmazást, ami az ő nagy boldogságukat csak növeli, ha ugyan ez egyáltalában lehetséges. hosszasan, az anyák majmoló szeretetével írt a leányáról, a kis Magdáról, aki olyan,m int ő. De jobb, szorgalmasabb és okosabb, ami persze nem is lehet másképpen. Hogy pedig minderről megbizonyosodjanak, mellékelve küldi a Magduska levelét, amit hozzájuk intézett s amelyben szívélyesen köszönti a dédapát és a dédmamát, akiknek a kezeit csókolja s akiknek mindvégig hű dédunokája marad. Mikor ez a két tudósítás megérkezett, az öreg úr ágyban feküdt s szép fehér arcát a láz pirosította ki. Öreg, reszkető kezeit nehezen tudta fölemelni, de azért egészen az ajkáig emelte, hogy megcsókolja azt a két levelet. És ez a két levél, amelyek közül az egyiknek girbegurba írása volt, majdnem mindig ott volt a takaró fölött, hogy olykor-olykor, ha mindjárt fájdalommal járó erőfeszítés árán is, megérintse s így enyhület szállja meg jóságos öreg szívét; amely szeretettel volt telve. A betegség sokáig tartott, fenyegető volt s igen-igen lassan folyt a lábadozás, nem is igen biztatva azzal, hogy teljes gyógyulással fog végződni.

Ez időközben szomorú levél érkezett Lottikától. Azt írta, hogy ágyban fekvő beteg s hogy hetek fognak eltelni addig, amíg lábra állhat. A helyzetet erősen megnehezíti az, hogy az ura a mozgópostán hosszú utakat tesz, mert a nagy expressz-vonatokkal jár, amelyek idegen országokon is keresztülszáguldanak. Magányában, elhagyatottságában, bár az orvos szerint komoly veszélyről szó sem lehet, gyakran eszébe jut az elmúlás gondolata. És ha arra gondol, hogy az urát s a kis leányát mindörökre itt kell hagynia, végtelen fájdalom fogja el. Ám azért belenyugszik a sorsba, mert tudja, hogy azok, akiket elhagy, boldogok leszek, ha később, évek múlva is. Az apa vigasztalást talál a gyermekben s a gyermek szívében új érzelmek támadnak, amik az anyáért kárpótlást nyújtanak. De ha e tekintetben nyugodt is, van egy más vágya, amely szívére nehezedik s amely nyugtalanná teszi. Őket szeretné látni még egyszer, utoljára. Láztól kiégett ajka az ő csókjukat szomjúhozza s azt hiszi, hogy füleinek nehéz, fájó zúgása egyszerre véget érne, ha az ő jóságos szavukat hallaná. Rájuk szeretne nézni, mosolyukat óhajtaná látni és mindenekfölött meghallani azt a pár szót,amely bocsánatukat bizonyítaná.

Olvasván e levelet, mind a két öreg szeme elhomályosodott. A férfi, aki még mindig lábadozóban volt s akinek gondos ápoló kellett, az asszony keze után nyúlt s amint azt megszorította, azt mondta neki, hogy keresse föl a gyermeket. És az asszony, aki szíve egy részét ott hagyta a beteg öreg ember mellett, útra kelt. Késő éjszaka indult meg a vonat, hogy több ezer kilométeren át robogjon vele, városokon, mezőkön,völgyeken át. A nagyon öreg asszon, akinek ajka a keresztényvilág eledelét sohasem érintette s talán nem is fogja érinteni, étlen-szomjan utazott a messze, idegen világba, sötét éjszaka és napfényes nappalon. És vele volt két aggodalom. Vajon élve találja-e a gyermeket és vajon nem szaporodik-e meg a halottak száma eggyel odahaza? És utazott, ment előre ebben a szomorú társaságban.

Az egyik aggodalom nem valósult. Lottikát ágyban találta ugyan, de már erősen javulóban. Most már igazán szó sem lehetett katasztrófáról, de arról sem, hogy nehány hétig fölkelhessen. Pár nap múlva a másik aggodalom is megszűnt, révén az érkező levélnek, amely jobbulásról számolt be. Az öregasszony, a mindent megbocsátó nagymama, azután megtudott mindent. Azt, hogy Lotti csakugyan a katolikus hitre tért s azt, hogy a postássá változott huszártiszttel egybekelt. Azt, hogy anyagi helyzetük éppen nem kedvező s hogy szegénység veszi körül a házat, dacára annak, hogy a férj igen nehéz munkát végez, amit azonban jobban fizetnek. És azt, hogy csakugyan boldogok,mert igazán szeretik egymást.

Ám bármily szeretetben éltek is, a hajdan oly bájos Lottikán erősen meglátszott az idő múlása. Üdesége, szemeinek tiszta fénye s arcának derűje tovaszállt. De nem messze, megtalálhatatlan távolságba, vagy a semmiségbe. Ott maradt közelében, a Magda, a kislánya arcán és szemeiben. És a nagymama a dédelgető gonddal és csodás szeretettel ápolt unokáját Magduskában találta meg, aki rég elmúlt napok emlékét ébresztette benne, visszavivén őt az idők ködén keresztül a múltba.

Az öreg, a nagyon öreg orhodox zsidóasszony egyébként egésze más világban érezte magát. A kis lakásban bármerre is esett tekintete, új, idegenszerű dolgokat talált. Megkoszorúzott Mária-képeket a falon, szentelt víztartót, amelyről fekete szemű olvasó csüngött le. És mintha nehéz fojtó illatát érezte volna a tömjénnek. A könyvben, amit önkéntelen felütött, nem látta a megszokott héber betűket, amik helyett szentképek meredtek rá, idegenszerű imádságokkal együtt, amelyeknek a nyelvén ő sohasem szólott istenéhez. Mintha kis, egyszerű, szegényes katolikus templomban lett volna.

A mindig vallásos, jórészben bigott és hitéhez élete minden percében vakbuzgósággal ragaszkodó öreg zsidóasszony meg-megrezzent ebben a kápolnaszerű lakásban, amelynek falairól neki nem tetsző, előtte nem imádott tárgyak meredtek rá. A szemeit olykor lehunyta s szinte jóleső érzés fogta el, arra gondolván, hogy az ura, az a szent öregember, aki a vallás útján őt oly kitartóan vezette s aki a hitéhez erős makacssággal ragaszkodott, nem ment vele s így nem látja azt, ami Lottit körülveszi.

Azután, hogy a gyermek állapotában megnyugodott s hogy annak segélyezése ügyében határozott, indulni akart visszafelé, hogy másik szerette oldalán hajtsa nyugalomra fáradt fejét. Csak vissza, csak vissza minél előbb, mert ebben a kápolna-lakásban nehéz, nyomasztó minden. Lotti ugyan még nem tudott fölkelni s a férje távol volt, de ő azért már türelmetlenül vágyott haza, a megszokott világba, az ő istene mellé. A búcsúzás pillanatában azonban olyan valami történt, amiről nem is álmodott. A kis Magda, aki Lotti ifjúságát öltötte magára s aki minden vonásában és mozdulatában a fiatal Lottikához hasonlított, egyszerre csak a nyakába ugrott s vézna kis karjaival átölelvén, síró hangon könyörgött:

- Ammama, édes ammama, ne menj még el.

Majd félig síró, félig mosolyba olvadó remény hangján beszélt hozzá. Elmondta neki, hogy az áldozásideje elérkezett s hogy neki meg kell jelenni ezen az áldozáson. Fehér ruhában, fején Mária-koszorúval, vivén szentelt gyertyát az Úr templomába. Ott akar lenni az oltár közelében, ahol imádság hallatszik, s ahol tömjénfüst száll a mennyezet felé. De nincs fehér ruhája, mert a mama szegény. Nincs, aki koszorút és szentelt gyertyát vegyen, és aki a templomba kísérje,mert a szegény édes mama beteg, az apa pedig messze jár a rohanó vasutakon. És amint mindezt elmondta a könnybe borult szemű öreg orthodox zsidó asszonynak. kis kezecskéit összekulcsolta és úgy könyörgött hozzá, hogy vegyen neki fehér ruhát, Mária-koszorút a fejére, szentelt gyertyát a kezébe és kísérje őt a templomba, mert ő csak úgy lesz igazán boldog, ha a jó ammamát ott látja a tömjénfüstben. Az édes ammamát, akiért ő imádkozni fog, arra kérvén a jó Jézuskát, hogy szeresse és boldoggá tegye.

Lotti, az édesanyja, aki az ágyban feküdt és aki tanúja volt a jelenetnek: ráborult a párnára és úgy zokogott, keservesen. Az ammama pedig, aki az első percben szinte rémülten, védekezve nyújtotta ki a kezét a kis Magda felé, akinek a közte és az öregasszony között tátongó űrről fogalma sem volt, magához vonta a leánykát s amint annak halavány kis arcát a keblére vonta: valami csodálatos, tiszta örömet érzett, fölolvadásában mindama kéregnek, ami szíve körül még megmaradt.

… És az öregasszony fürge léptekkel indult a dédunokájával, bejárván zig-zugos utcáit az idegen városkának. Megvette a fehér ruhát, megvásárolta a koszorút és kiválasztotta a szentelt gyertyát, amit ő vitt a kezében. És hogy elérkezett az áldozás ideje, ő öltöztette föl a kisleányt, ő tette fejére a koszorút és ő vezette a templom elé. És mikor az orgona búgni kezdett s tömjénfüst kezdett szállongani a csillagos boltozat felé, az öreg zsidó asszony szembeállott a dédunokájával. A gyermek arca kigyúlt, szemei ragyogó fényben verődtek a ráncos ammamára, akinek szemeiben gyorsan megcsillantak a könnyek. Ám azok a könnyek, amiket nem a fájdalom, hanem az elérzékenyülésbe átmenő szülői boldogság fakaszt, amely keresztülsuhan minden elválasztó korláton, templomokon, imádságokon, vakbuzgóságon és mindeneken.

A másik városkában pedig, túl a nagy távolságon, egy öreg zsidó szólott az ő istenéhez, hogy azok, akiket szeret, akik szívéhez nőttek, erényben és hibában boldogok legyenek. És amikor elvégezte az imát, szívét nyugalom, hit szállta meg s halványodó fényű szemeivel a messzeségbe nézett, ahol orgonaszó hallatszott, ahol tömjénfüst tette illatossá a templomot s ahol egy töpörödött, nagyszívű zsidó asszony álldogált a katolikus ceremóniák közepette.

Forrás: Almanach az 1898. évre 97-107. l. – Egyetemes Regénytár -  szerkeszti Mikszáth Kálmán – Budapest, 1898. Singer és Wolfner kiadása