2015. aug. 23.

Z. Kis Imre: Napló-töredék




 (A korabeli helyesírás megtartásával!)

… Felétek száll keblem sóhajtása, kik a távolból is képesek vagytok melegítni, új hévvel tölteni el e jég-keblektől borzadó szívet… Oh miért is kelle elhagynom a kedves tájat, hol a visszhang oly édes-ismerősen hangzott fülembe?!...

Mért kellett elhagynom a tájat, hol a tavasz ibolyájával együtt virágoztam, - hol a lehulló sárga levelek könnyeimtől száradtak meg. Itt, hol bilincsek terhe alatt nyög a gondolat, hol a szálló sóhajtás kőszíveken törik meg, egyetlen örömöm, ha legalább örök emléketekkel táplálom el-elfásuló keblemet…

Legszentebb gondolatimat el kell fojtanom! Oh, ha tudnátok, mit kétszereződik a bánat, ha láncra fűzve áll,  - mint fáj a szívnek, ha megtagadják tőle legjogosb kívánatát?!...

Hiába küszködöm – hasztalan az őszinte kérelem -, mert itt – távol tőletek – követeléssé változik az és örökre száműzetik.

Mennyivel boldogabb voltam, mikor vidám gondolatokba merülve pár perc alatt a bájos erdőben valék. S elgondolkozám; ábránd-képeket szőttem s a jövőt – e fátyolozott hölgyet – látni vélve, egészen vizsgálásába merültem el, és néha még mézes szavakkal le is bűvöltem s mellém üle… S ekkor beszélt nekem az angyali alak apjáról: a jelenről,, - és megemlékezett dicsőült nagyatyjáról: a múltról. Elmondta, mennyivel boldogabb volt az, mint ő. Számára – úgymond – a nap csak azért lett, hogy fényénél az öröm bájló színét szemléltesse; s a kard csak azért villogott kezében, hgoy villogásánál láthassa a futó ellenség ijedt arcát… Oh, boldog múlt! s te szép jövő!... Benetek, érettetek éltem én akkor és éppen ezért valék boldog. Most kedves alaktok nem képes elbűvölni s azért vagyok boldogtalan!...


S a fák lombjaiban rejtve levő fülmilécske oly összhangzó dalt zöngött lelkemmel!... Én nem tudom, mért szeretem úgy a madarakat!? Mintha isten vigasztalásomra teremtette volna a kedves lantosokat, teljes vigaszt képesek adni fáradt lelkemnek…

S úgy fáj nekem, hogy az emberek természetéből az az egy bennük is megvan, hogy csak szép vidéken szeretnek élni. A pusztaság tévedt vándorát nem vigasztalják meg s a szomjtól lankadottba nem öntenek új életet kedves dalaikkal; mígnem a puha füvön nyugvó emberre balzsam-csöppökként hintik el a vigaszt s a sárga búza-kalászoknak zöngik legszebb dalaikat.

S hacsak emlékszem is, oly kedves benyomást hágy lelkemben az az egetverő láng,melyet a pásztor kunyhójának száraz venyigéje idézett elő… Az egymásra hajló ágak oly bánatos sóhajjal mondtak örök búcsút egymásnak, - mert ők a virágzó fák voltak elébb és édes-csöngésű fülmilék fészkeltek rajtuk, míg hideg bárdjukkal rájuk nem sújtottak az emberek, s aztán lassan léptek a halál házának lépcsőin fölfelé. És még e bánatjukban sem hagyták el az emberek; még most is meggyújtották, hogy hamuvá legyenek, mint én…

…Ha visszagondolok, bánatos szívem csak a bú tanyáján képes megpihenni. Feledem a virító kertet, hol a fák alatt üldögélve boldog órákat éltünk át; feledem a szőlőhegyet, hol a lecsüggő gerezdek kérni látszottak: boldogítsuk őköt azáltal, hogy szemünk egyideig gyönyörrel függjön rajtuk; feledem a pásztor mámoros szüreti nótáját, melyet mindig egy-egy puskadurranás követett; feledem a fáknak lombjait, - a cseresznyéskosarat: mind, mind feledem, mert azok nekem gyönyört okoztak, mert keblemet édes érzéssel töltötték el – és én nem akarom tudni, hogy valaha boldog voltam az életben. Mert mint a hold a nap mellett nem, úgy nem lehet a most hajdanom mellett!...

De annál inkább jut eszembe a temetőkert! Atyám, két testvérem, minden örömöm van odatemetve; hogy ne gondolnék arra a szelíd kis angyalra, kivel a legédesb perceket töltöttem el -, hogy legkeserűbb legyen a fájdalom elvesztése fölött!?...

Kedves kis testvérem! nem, én téged sohasem feledhetlek el… Ha lágy szellő borzolja hajamat, utánad sírok: mért nem teheti ezt a tieddel is, - ki még két évvel ezelőtt együtt állottál velem az utcaajtóban, nézdelve a közelebb-közelebb jövő estvét. Ha vidám enyelgésben látok egy-egy kedves gyermeket ugrándozni felém, érted, utánad száll bánatos sóhajom, kinek már a földön több örömöt nem okozhatok…

Csak egyszer, oh csak egyszer lehetne még azokat a szelíd vonásokat szemlélnem, mik annyi édes percet okoztak nekem, amelyek többé nem fognak visszaidéződni; csak egyetlen elégedést mutató mosoly koszorúzná eddigi éltemet tőled, szelíd angyala most a rabló égnek, - aztán nem kívánnék tovább élni egy perccel is…

S mit szóljak felőled, kedves bátyám?! Mért kelle neked szenvedned az életben?! Itt csak szenvedél s boldogságot nem tapasztaltál – de ahol most vagy tán ellenkezőleg áll -, és mégis: ládd kedvesem, mily önző vagyok én!... úgy szeretnélek visszahívni e boldogtalan életre; úgy látni téged bár szenvedőn is… Te boldog levél, hogy veszteséged által mi boldogtalanokká legyünk. Ha deli termetű magyar ifjút látok, kinek komoly arcán a tetterős lélek tükröződik vissza; - ha szelíd őszt látok, ki az emberek nyomora fölött bánkódva áll. akkor téged véllek látni megtestesülve, boldog testvérem!... Miért is kell látnom, hogy hozzád sohasem tudok hasonló lenni!!?...

Mert minden, mit az emberek szépet, nemest és dicsőt állítanak: minden megvolt bennetek: jó apám, testvérem, szeretett kedvesim!...

Ha atyám meg nem hal, ti is élnétek; ha atyám élne, ti is boldogok lettetek volna velem együtt az élet e sötét éjében…

Forrás: Szines könyv. Díszemlény. Számos magyar írónő s író közreműködésével szerkesztve és a  magyar írói segélyegylet alaptőkéje gyarapítására kiadta Khern Ede. Ajánlva mélt. gróf Miczky-Tarnóczy Malvina úrhölgynek. Malvina, a költőnő arcképével. Brassó, 1861.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése