Gáspár Endre: József Attila Bécsben

Rosetti egy gyönyörű balladájának az a meséje, hogy egyszer régen elsüllyedt egy díszes királyi hajó. Benne a francia királyi egész kíséretével. Csak Berold, a roueni mészáros menekült meg a hajótörésből: ő viszi meg a gyászhírt az udvarnak. De miközben beszéli, beszéli a történetet, minduntalan félbeszakítja magát és büszkén ismételgeti, hogy senki emberfia immár nem mondhatja el, mi volt, hogyan volt, csak ő, szegény Berold, a roueni mészáros.

Úgy érzem magam én is, mint ez a szegény Berold. Amiről beszélni akarok, nyilván nem mondhatja el senki rajtam kívül. Pedig jó néhány beszámolót olvastam már József Attila bécsi tartózkodásáról. Arról van ugyanis szó. Végleg nem értem, hogy a legenda romantikus penészgomba-képződése miért kezdte ki József Attila életének éppen ezt a fejezetét. Tény azonban, hogy nem olvastam még egy sort, amely megközelítőleg is a valósághoz híven rajzolná költőnknek a néhai császárvárosban töltött esztendejét. (Az 1925-26-os iskolai évet) Egyelőre én is csak néhány apróságot mondok el róla.

Ott kezdem, hogy Attila – akkor még alig ismert ifjú költő – Bécsben nem nyomorgott. Éhezni pedig még annyit sem éhezett, mint manapság akármelyik jó keresetű, de a feketézők zártkörű társadalmán kívül rekedt pesti polgár. Ha enni akart, kapott. Élt akkoriban Bécsben egy jószívű földije, a szalámigyárosok céhéből. Nem mondom, azért, mert időnként ízes szalámirudakat juttatott költőnknek, még nem érdemel díszsírhelyet az irodalomtörténetben. De azt megérdemli, hogy merő romantikából ne fogják rá az éhezést József Attila életrajzírói olyan valakire, akinek ő volt az élelmiszerszállítója, ha ingyen is. Azt pedig én – Berold, a szemtanú – tanúsíthatom, hogy a szalámirudak kövérek voltak, kitűnő  minőségűek és főként eléggé gyakoriak.

Szét kell foszlatnom azt  a legendaszövedéket is, hogy Attila barátunk holmi albérletben vagy tömegszálláson lakott. Egész évben a Collegium Hungaricum lakója volt, azé a barokkpalotáé, ahonnan valaha Bessenyei testőrtiszt úr küldözgette haza Ágyist és más elegyes műveit. Nem modern épület, de el lehet benne éldegélni, különösen melegebb évszakokban, sőt télen is, ha fűtik. Pedig akkoriban az azóta meghalt Lábán igazgató úr jóvoltából fűtötték és Attila sohasem fázott. Egyébként néha hetekig felé se nézett a szállásának, mert a már említett szalámigyáros földijén kívül szép számmal voltak más jóakarói, barátai is Bécsben, magyar emigránsok – ha nem volt kedve hazamenni, ezeknél kapott szállást. Előfordult, hogy hétszámra tanyázott egynél. Hogy melyiknél legsűrűbben, szerénységből elhallgatom.

A másik vendégszerető emigránsház, ahol Attila elidőzgethetett, a Fényes Samué volt. Ennek az igazán magyarul író magyar írónak a nevére – valaha forró prömieresték védjelzőjére – ma már bizonyosan csak az apák és a nagyapák nemzedéke emlékszik. Hatvanadik évén túl volt, mikor kiszakadt az emigrációba. Még jó másfél évtizedig járta az utódállamok magyar városait ez az apostolkodó tanító és régi vágású polihisztor. Elnyűhetetlen lábai voltak és ha egyiket egyszer véletlenül nem töri el, ma is élne tán még ez a külsejében is remekbe faragott ótestamentumi emberpéldány. Egy kisvárosban egyszer egy kisfiú meglátta: „Mama, mama, gyere ki gyorsan, itt megy a jó Isten!” Némi művészettörténettel fertőzött felnőtteknek inkább Michelangelo egy másik figuráját, Mózest juttatta eszébe. Fényes bácsi akkor Bécsben magyar hetilapot adott ki Diogenes címen. Többnyire maga írta tele filozófiával, természettudománnyal, szociológiával, szépirodalommal és még vagy tízfélével, amihez mindhez értett. Az elsők egyike volt, akik József Attilát értékelni tudták és abban az esztendőben a Diogenes minden száma között Attilától verset: nem lehetetlen, hogy még kiadatlanok is akadnak köztük.

Hatvaniról és Lesznai Annáról, akik bécsi tartózkodása vége felé ugyancsak a hóna alá nyúltak, mások megemlékeztek már. Egy fél évszázad óta minden magyar tehetség szálláscsinálója kalauzolta el hozzájuk: Ignotus Hugó. A bécsi emigráció megtette Attiláért azt, amit megtennie kötelességének tartott, s ez jóval több volt, mint az a havi kétszáznál kevesebb, amivel hazája várta a bécsi és párisi tanulóévei után visszatért költőt. Kitalált és enyhén bárgyú legenda, azért nem sajnálom megcáfolni sem, hogy Lesznai Anna bútorcipelés közben lett Attilára figyelmessé, mikor mint segédmunkás, alkalmi napszámból tengődött. Attila Bécsben sohasem cipelt bútort, csak egyszer volt kisegítő háztartási alkalmazott két hétig, de akkor sem kapott érte napszámot. Úgy történt az eset, hogy abban a már említett Billroth-strasei házban, ahol legtöbbet tanyázott, kitört az akkor még úgynevezett cselédmizéria. Az éppen soron volt Mizzi egy nap felmondás nélkül odébb állott. A háznál gyerek volt, Attila tehát vállalkozott rá, hogy minden házi munkát elvégez, míg sikerül fogadni egy új, hűségesebb Mizzit. Ajánlatát emberül állta is. Két hétig súrolt, söpört, mosogatott, ha jól emlékszem, még főzni is segített, s mindezt hivatásosokat megszégyenítő hozzáértéssel. Legtöbbet azonban a ház akkor hároméves kislányával játszott. Bolondul szerették egymást ők ketten, a kis Jutka és a nagy Attila ; jó pajtások, játszótárak, sőt barátok voltak.

De a kislány nem az egyetlen volt, aki Attilát odavonzotta. Tíz évvel később vallotta be Attila egy pesti találkozásukkor a Billroth-strassei ház asszonyának, hogy az egész bécsi év alatt mélyen és némán és reménytelenül szerette és őhozzá írta akkori, máig kiadatlan szerelmes verseit. A kis Jutka, úgy lehet, él még valahol Németországban, de mostanig nem tért haza –, ha visszasegíti az Ég, csodálkozva fogja látni, hogy hiába lett ő kis Jutkából nagy Jutka, egykori játszópajtásából még nagyobb Attila lett. A Billroth-strassei ház asszonya pedig, a leglelkesebb és legkülönb, most a rákosi temetőben pihen. Egy kibillent világ ordító tébolya elől menekült oda. Ő is önként, mint József Attila. Egy sor könyv maradt utána a polcon, magyar írók regényei ékes német nyelven.

Itt azonban már elcsuklik a szegény Berold hangja…

Forrás: Fényszóró 1. évf. 19. sz. (1945. november 27.)