Tóth Kálmán: Családi élet

Annyit gondolok rád, hogy szinte azt hiszem:

Benned vagyok, élek

Te szép szivárványa a borús világnak

Szép családi élet!

Te enyhitő árnyék, te jó hüvös forrás

Az élet mezején,

Hova a sziv, miként a megsebzett szarvas

Magát gyógyitni mén.

…. Karjaim közt fekszik az én kis szeretőm,

S most már feleségem –

A boldogság könye tündöklik, és reszket

Szelid kék szemében.

Lecsókolnám e könyt – mert hisz a köny csak köny,

De olly szép azt látnom:

Olly szép, mintha látnék ragyogó harmatot

A buzavirágon.

Beszélgetünk arról: mint szeretjük egymást,

Milly nagyon, végtelen!

Hogy mikor meghalunk, uj szerelemcsillag

Kel majd az egeken.

Szebb mint a mostani; sokkal tündöklőbb lesz

Attól az égi bolt,

A mi lelkünk lesz az uj szerelemcsillag,

S örökön égni fog.

… . Elmult már néhány év, és én atya vagyok,

Im, itt van gyermekem;

Miként lengő virág a gyümölcsöző fán

Ugy játszik térdemen.

S ártatlan ajakkal mond egy megtanult szót,

Nem szülői nevét,

Kit jobban szeressen, nemzete nevére

Tanitám meg elébb.

Most egy aranygyürü ragyog lakásomban,

A barátság köre,

Szép gyönyörü gyürü, hanem még ennek is

Nőm a legszebb köve.

Szavai mindenkit a csodálkozásnak

Csendébe ragadnak:

Hogy is lehet olly sas, napba járó lelke

A szelid galambnak.

És … de ez mind álom édes, meleg őszről

Puszta, hideg télen,

A világ vihara havat szór szemembe,

S ébren vagyok, ébren.

Nem látva körültem egyetlen egy lelket

Senkit a világon

Csak a véghetetlen havas sivatagot,

Az én árvaságom.

S az álmodott képek elérhetlen messze

Ott lengnek előttem,

Miként télen a nap gunyolódó fénynyel,

Homályos felhőkben.

Oh olly szép álmokat a gunyos sors csupán

Azért adott nekem:

Hogy aztán a való annál szomorúabb,

Annál fájóbb legyen.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 25. sz. (1854. augusztus 20.)