Helfy Ignácz: Két boszorkányos (elbeszélés)

Helfy Ignác Kossuth társaságában.

Legújabb turini fénykép után. Forrás: wikipedia.org

Tudjuk, miként könyves Kálmán idejében széles Magyarországon nagy hitelt adtak a boszorkányozás és kuruzsolás mesterségének. Ez ugyan nagy bolondság volt bölcs őseinktől, de hasonlatos előitéletekben nem csak a mi őseink szenvedtek.

Az ország el volt árasztva varázslókkal és boszorkányosokkal; mert mindig akadtak istentelen emberek, kik fölhasználva a nép könnyenhivőségét, illy gyalázatos módon csalták ki pénzét.

Történt egykoron B* falvában, hogy megjelent két olly boszorkányos, kik hirdették, hogy ők nem csak az ellenségeket kibékiteni, a szerelmeseket összevesziteni, a szegényeket meggazdagitani, és a betegeket fölgyógyitani, de még a holtakat is tudják föltámasztani; a kinek tehát tetszik, jöjjön hozzájok, mutassa meg nekik halottja sirját, és ők csekély fizetésért rögtön föl fogják azt eleveniteni.

Némelyek boszankodtak e szemtelenségen, a könnyenhivők is kétségeskedtek; de a két varázsló keményen megmaradt a kimondott ígéret mellett, sőt miután látták, hogy senki sem jelenkezik, őkmagok határoztak meg egy napot, mellyen majd kimennek a helység temetőjébe és föltámasztják a holtakat a magok jószántából minden jutalom nélkül.

A határozottság, a biztosság, melylyel beszéltek, a legokosabbakat is megdöbbenté, és a nevezetes nap előtti estén az egész lakosság azon reménynyel feküdt le, hogy reggel majd csak a holtakkal együtt kel föl.

Sokan örültek, de Mikhál gazdának, a falu leggazdagabb emberének, ez nagy szeget ütött a fejébe. Ő egész vagyonát nagybátyjától örökölte, azelőtt kenyérrel is alig hogy jóllakhatott. A manóba, gondolá, ha ez holnap feltámad, én rögtön visszaesem ismét régi koldusságomba. Hánykolódott rettenetesképen, végre fölkelt ágyából, kinyitotta a ládafiókját, kivett belőle kétszáz kurta forintot s azzal elment széptitkon a boszorkányosokhoz és kérte őket alázatosan, hogy az isten nevében csak az ő nagybátyja sirját ne bántsák, inkább ád nekik kétszáz forintot.

A boszorkányosok kissé kérették magukat, de aztán mégis csak beleegyeztek. Zsebre rakták a kétszáz forintot és M. gazda megkönnyebbült szivvel ment haza, de azért mégsem tudott jól alunni, mindig gondolta: hát ha ezen emberek mégis föltámasztják nagybátyámat.

Alig ment el M. gazda, jött egy másik ember, ki illyetén szavakkal járult a halott feltámasztókhoz:

„Nagyhatalmu és nagytudományu boszorkányos uraim! A mint kegyelmetek engem itt látnak, én a legszerencsétlenebb ember vagyok e világon; egész életemben egyetlenegy jó napom volt, a mikoron tudniillik az én hitvestársamat szerencsésen eltemettem; mert az a leggonoszabb teremtés volt a föld kerekségén, vagy vert, vagy szidott. Ha tehátlan ő holnap kiszáll sirjából, én legottan abba belemegyek, mert vele egy világon én élni nem tudok. Ime fogjátok inkább vagyonom felét, csak feleségemet ne bántsátok.”

A boszorkányosok alkudtak, mig végre itt is beleegyeztek. A jó ember megvigasztaltan ment haza; de azért mégis egész éjjel gonosz feleségével álmodott.

Alig távozott volt el ez, jött egy másik, egy gyászruhában öltözött özvegy asszony, ki imigyen kezdé:

„Nagytudományu és nagyhatalmu boszorkányos uraim! Az én szegény férjem, oh hogy az uristen nyugosztalja meg, igen boldogtalan ember volt. Nem tudom mi bántotta, de valami különös nyavalyája lehetett, mert éjjel-nappal fohászkodott és jajgatott és mindig azt mondá: „oh bárcsak a jó isten már magához venne! Oh, a szegény beh boldogtalan lenne, ha holnap már ismét föltámadna. Iránta való szerelemből kérem kegyelmeteket, hagynák őt csendben nyugodni. Ime e kis ajándék.

Igy jöttek még többen. Végre eljött a falu birája és megkéré a varázslókat, várnának még egy kicsit, mert neki elébb tanácsot kell tartania e dolog fölött. Összehivatá a falu véneit és mondá: „Fontos szóm van kegyelmetekhez, kedves urambátyáim! Az aratás ez idén igaz roszul esett ki, jó szüretre sincs valami különös kilátás, barmaink között nagy betegség jár, a drágaság már itt áll a küszöbünk előtt, lakosaink napról-napra szegényednek; ha tehátlan most még hallottaink is föltámadnak, nekünk mindnyájunknak éhen kell vesznünk. Intézkedjünk tehát, hogy ez meg ne történjék, egyébiránt is nem találom én igen helyesnek, hogy mi gyarló emberek az Isten akaratja ellen cselekedjünk, ha ő akarná, hogy a halottak föltámadjanak, azok maguktól is feltámadnának.”

Az öregek mind igen helyeslék a biró szavait és ünnepélyesen elhatározták, hogy a két boszorkányost valami kis ajándékkal elküldik, de a holtakat sehogy sem engedik föltámasztani. A boszorkányosok csak azon kikötés mellett engedtek a helység kivánatának, ha nekik pecsétes bizonyitványt adnak arról: hogy ők itt megmutatták, miszerint ők igazán tudják a holtakat föleleveniteni.

Nehogy próbát tegyenek, a falu sietett nekik e bizonyitványt kiszolgáltatni, és a boszorkányosok most még könnyebb szerrel folytathatták csalásaikat.

Egyszer azonban meghalja bölcs Kálmán király, hogy két ember jár az országban, kik fennen hirdetik, hogy ők a holtakat tudják föleleveniteni, még pecsétes bizonyitványuk is van már róla. Maga elé hivatja őket Székesfejérvárra, és az egész népség hallatára imigyen szól hozzájok: Ti tudjátok a holtakat föltámasztani? – „Igen!” – felelének a boszorkányosok, épen nem a legnagyobb bátorsággal. „Igen?” – szól most fölboszankodva a király – no mindjárt meglátjuk. Két katona ide! most álljatok egyenesen ti halott feltámasztók, egyiteket én itt rögtön agyonlövetem*), a másik aztán fölelevenitheti.

A boszorkányosok sápadozni kezdének, nem tudták mikép szabaduljanak ki e kelepczéből. De a furfangosabb mindjárt föltalálta magát és illy szót intézett a királyhoz: Uram királyom! bocsánatot kérünk, mi nem vagyunk csalók, hanem mi világbölcsek vagyunk; akartuk látni, hogy e sokat siratott halottért vajjon foly-e egyetlen őszinte köny is? és sajnálattal tapasztaltuk: hogy bizony nem; mert ha fölakarnánk a holtakat támasztani, épen azok, kik sirjaik mellett jajgattak és zokogtak, épen azok fizetnének, hogy föl ne támasszák.

A király mosolygott ez ügyes kifogáson, de azért rá nem szedeté magát, hanem mondá: hát a pénzt is a bölcsesség kedvéért vettétek el jó népemtől? Ti alávaló csalók! és azzal elvéteté tőlük a pénzt, visszaadatá a megcsalt községeknek és kikergette őket az országból.

Másnap a bölcs király azt a törvényt bocsátá ki: hogy boszorkányokról szólni sem szabad, mert nincsenek.

És ez napságtól fogva semmiféle boszorkányok nem bántották többé Magyarországon sem az élőket, sem a holtakat.

Forrás: Vasárnapi Ujság 1. évf. 11. sz. (1854. május 14.)