Mióta világ a világ
zúgnak az országúti fák,
az égbenyúlók, és sudárak,
a göcsörtös, meghajlott ágak,
széllel, viharral borítottak,
villám-fejszékkel hasítottak,
ti mindig emberi jelek,
ti mindig társak, őrszemek,
zúg és zuhog
vert-lombotok,
ti úti-kalauzok.
Nem is tudom én a világot
elgondolni nélkületek,
ha intenek is, ahol járok,
de elmaradnak a hegyek,
ti velem együtt csak lobogtok,
ti méritek lépteimet,
s ha éveim el is suhannak
ti megőriztek fiatalnak,
annak, ki a szálló egek
alatt elindult köztetek,
halni vagy élni,
de vak sorsunkat fölcserélni.
Legbelül lelkem egy-magányos,
szedetlenül, magamban állok,
hogyha nem hallom suhogástok
ti folyton-zúgó orgonák
szerelmes hárfák és dalok,
zúgtok keservest, haragost,
derűt és vigadalmat,
sohasem csak magatokét
de egek-földek örömét,
remegését a lombnak,
vas-kínját viharoknak,
szelek borotva-kését,
bogarak zümmögését,
gyümölcs nehéz növését,
a vándor törődését,
zivatarok záporát,
az eleven világ dalát.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 278-279. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése