Emlékszel-é, milyen áhítat izzott
bennünk, a föld is áttüzesedett?
Hevült a nyár s méhében tenger titkot
őrizgetett, igéző perceket.
Szerelemnek nem mondta egyikünk sem,
ám éreztük, perzsel a zsenge fű
és suttogtuk: nagy béke süt szívünkben
s felejtettük, a múlt mily keserű.
Felejtettük az emberölő rosszat,
mely rémületes csóvát forgatott,
a testet-lelket zsugorító szomjat,
esztendőkig tartó sötét napot.
Emlékszel-é, amikor egymást néztük,
bogárháton zümmögött az öröm,
szorgos fecskék javítgatták a fészkük...
Egyszer csak láttad: a fejem töröm,
jut-e nékünk háromarasznyi hajlék,
ahol egymáshoz hajthatjuk fejünk:
bár jól tudtam, száz tűzvészbe rohannék
éretted, aki hordtad jelenünk,
tápláltad Őt, a jövőt, aki sarjadt
szíved alatt, gondtalan napokon
és rezgő sóhaj csókolgatta ajkad
s találgattad: "Szép lesz-e csillagom?
Fiú?... Leány?... - kérdezted olyan halkan,
mintha röstellnéd, amit kérdezel.
Emlékszel-é, hogy kisfiút akartam
és álmodozva lehunytam szemem.
Hogy' civakodtunk harsányan nevetve!
"Leány lesz - mondtad -, én jobban tudom..."
Majd szégyenlősen mondtad a szemembe:
"Egy bátyám van, de nem volt kishúgom..."
Te álmodoztál, én is álmodoztam,
fényes nappal, tikkasztó éjszaka,
gyönyörködtünk az áldott asszonyokban,
úgy mentek, mint a hősök csapata...
Emlékszel? Dél volt. Sehol egy csöpp árnyék,
varázs-álom incselkedett veled,
"Kis lába rúg" - ujjongtál - s mintha várnék,
úgy lestem én azt a kis gyermeket...
Emlékszel-é, lakásunk csupa rom volt,
gyakorta vendégeskedett a gond,
nem tagadom, farkas haraggal tombolt,
telet hozva és zúzmarás vadont.
Emlékszel-é? Tízszer cseréltünk naptárt,
nagyon sokszor ruhácskát, kis cipőt,
s reménységünk, szerelmünk ott szaladgált
térképről ismert hegyormok előtt.
Megismertük a földet, ahol lányunk
cirógatta a Katibogarat,
hol szerelemmel a jövőbe szálltunk,
míg szállt fölöttünk sokszáz pillanat.
Emlékszel-é a fenséges napokra,
mikor valóvá érett a remény?
ha gondok közt is, mégis bizakodva,
a munkának örültünk, te meg én.
Örültünk, mikor együtt voltunk hárman,
dalolni kezdtem s mondtad: nincs fülem,
de hallgattam a dalt, káprázva álltam,
nem volt boldogabb ember kívülem.
És azt a dalt mondja tovább a lányunk,
mikor kettőnkből csak emlék marad;
megőrzi majd szorgalmunk, álmodásunk,
cirógatva egy Katibogarat.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 172-174. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése