Talpig gúzsba kötve szeretettel,
soha el nem oldott kötelekkel.
Ki oldaná? Csak én oldhatnám el.
S ha eloldnám, szívem oltanám el.
Mit rég tudok, megtanulom végre. -
Hogy futottam, vágytam e vidékre4
Hegyek közé, madárlátta tájra,
ne kötözzön csak a csend indája.
Csak a magány, csak a csend indája. -
S átölel az erdő ezer ága,
átalfognak a fák ezer gallyal:
ők ölelnek, akik otthon, karral.
Az az asszony, ki huszonkét éve...
Oh, ha tudtuk volna milyen mélybe,
milyen kínok-ásta mély verembe
hull alá majd, aki életembe.
Ő emelt föl, ő tanított engem
szállni, mégis, örökzöld egekben -
most éveink dombján, fáradt szárnnyal,
beérnénk egy marék földi tájjal.
Öreg szavak, nem fog rajtuk rozsda,
aki vénül nem pirul, ha mondja,
kimondhatom, hiszen sors, nem érdem:
ásó-kapa... sírig kéz a kézben.
S az a másik, ki mindig dalolva
ment munkába - gyárba, tejesboltba
s úgy szállt a kis bérrel, szombat este,
mintha madár fiókát etetne.
Mindig dalolt! Most a nyelve béna.
Esztendeje kórok martaléka.
Óh, hogy szólna! megremeg a szája!
Milyen titkot bízna a fiára?
Talán tudja, talán mondaná most,
mit lát, aki közel a halálhoz...
de csak kézzel, szemmel rebben jajja. -
Néma anya, néma költő anyja.
És öcsém is. S vele a két gyermek.
Ágak fognak - tudom, ők ölelnek.
Az a gyermek apám arcát hordja -
mintha ő is, ő is átkarolna.
Mert nem csak az élők, de a holtak,
szét ne hulljon lelkünk - átkarolnak.
Átkarolnak itt és majd túlnan:
aki voltunk, soha el ne múljon.
Forró a csönd. Felhő ül az égen.
Vihar borzong a fák gyökerében.
Ághegyüktül gyökerükig átfut -
mint az ember gerincén, ha láz fut.
Semmi szél még, de már mégis szárnyat
kap a levél. Hátha majd szél támad!
Kavarognak erdőről erdőre -
százfelé él, ami földhöz kötve.
Mint én, kötve, gúzsba szeretettel,
csontig fájó, boldog kötelekkel...
Eloldhatnám! Miért oldanám el?
Szívem lángját miért oltanám el?
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 137-139. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése