Lilabóbitás útszéli gyom,
árokpart árva éke,
talpig fegyverbe öltözöl,
pedig lelked csupa béke.
Neved gúnyolva mondja: szamár!
s gyűlölve mondja: tövis!
Pedig te csak élni akarsz, ha hazád
mostoha is.
Porban s napban sorvadva virulsz
torzonborz vértezetedben;
sok kín szerezte neked e jó
páncélt a sebek ellen!
Ne bánts! - jajdul fel a kéz, amely
megbántott - Jaj, ne bánts!
(Ő bánt, és bűnös, ugye, te vagy,
szegény bogáncs?)
Nekem szép vagy, dacos virág,
sivatag utak éke;
hol az élet mást megöl, te megállsz,
talpig fegyverben a béke;
és mintha tudnál valamit,
barátságtalan, bús virág,
amit nem tudnak, csak sasok
és katonák.
Mozdulatlan katona vagy:
befelé őr, őre magadnak!
Őrt állsz és szárnyas gyermekeid
a messze jövőbe szaladnak;
és állsz még, állsz még akkor is,
mikor az ősz maró
esőiben megrothad a rét
és jön a hó.
Mint múzeumban holt lovagot
páncélja idéz kevélyen,
szuronyos csontvázad úgy zörög
december jég szelében;
de mint holt őr, helyeden maradsz
egész az új tavaszig,
melynek, a nyár halálakor,
üzentél valamit.
Forrás: A magyar költészet gyöngyszemei - Mai magyar költők 74-76. old., Ifjúsági Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése