- Pohl Ferencnek, a Nagyerdő szerelmesének –
Ó szép Nagyerdő, hova lettél?
De sok halottat eltemettél!
Kis szűzi bokrot, ősi fákat,
Miket nagyfejszés emberek kivágtak.
Hol a dús lomb és hol az árnyék?
Mint hogyha temetőben járnék!
Nincs már madárdal, kicsi fészek?
Sírhalmaikra csak sóhajtva nézek.
S a sok virág, mely illatozva
Koszorút font a homlokodra,
Ezer színt csókolt rá a rögre;
A sok virág mind odavan örökre?
S hol van a költők pihenője?
Sok édes dalra ihletője?
Nagy álmodók titkos magánya,
A szent liget, hol nőtt a Múzsa szárnya?
S a csalit, hol zengett az ének,
Ölén az isten remekének?
S jókedve zászlaját kibontva
Népem feledte, mennyi búja-gondja?
Lehervadok egy bús fatönkre:
Ki tette, jaj, ki tette tönkre,
Mivel azé g minket megáldott:
Ezt a mosolygó, földi mennyországot?
De ki törődik itt e váddal?
Van itt erdő, van még madárdal,
látod a messze zöldellőket:
Nincs irgalom, ha kell, kivágjuk őket!
Csak aki fészkét nem találja,
Zokog a száraz ágra szállva,
Egy árva kis madár felettem:
És sírdogálunk együtt mind a ketten.
Forrás: Debreczeni Képes
Kalendáriom XLVII. évf. 48. sz. 1948.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése