Csicsada: Miért?!...

Miért nincs fejetekben sok szép gondolat,

csak irigységgel fűszerezett fondorlat?!

 

Miért nem veszitek észre, ha süt a nap,

lelketeket betakarja az örök fagy?!

 

Miért nem száll dicsérő szó ajkatokról,

embert csak alázni, tiporni, szidni tudtok?!

 

Miért borítja napjaitok’ gonoszság,

miközben egyre csak mosolyra áll a száj?!

 

Miért ítélkeztek ti dolgosok felett,

miközben heréknek adtok szabadkezet?!

 

Miért gúnyol a szátok görnyedt vállakat,

ti nem vállaltatok másodállásokat?!

 

Miért kényszeríttek másokat besúgásra,

hát szerencsétleneknek kell az állása?!

 

Miért érdem nektek bájolgás felétek,

az őszinteséget meg nem értékelitek?!

 

Miért az öntörvényűség, az elnyomás,

míg ti kaméleonokkal isztok áldomást?!

 

Miért hisztek minden kintről jött idegennek,

és tapostok előttük rég bevált emberen?!

 

Miért nem látjátok, hogy felétek már nincs

tisztelet, elismerés, ami pedig nagy kincs?!

 

Miért nyeljük magánéleti gondotok’,

rendeznétek otthon, mint mi, ti magatok!

 

Miért nem egyeztek egymással legalább,

miattatok már elviselhetetlen a „ház”!

 

Miért csak a büntetés lételemetek,

persze ártatlanon, sose a vétkesen?!

 

Miért okoz nektek fizikai gyönyört

ha dolgozótok a terhektől már csak hörög?!

 

Miért kiváltságos nektek, kinek nyelve van,

a becsületes munkás pedig ejtve van?!

 

Miért nevettek, vezetők, egymás mögött,

tekintélyt vesztve embereitek között?!

 

Miért nem látjátok és miért nem érzitek,

időtök lejárt, renométok elveszett?!

 

Miért...?!