- Halálának ötvenedik évfordulóján –
Szabadságharcunk egyik legnépszerűbb alakja Bem apó, kiről a
forradalom nagy költője énekelt s kinek feje köré legendákból font koszorút
honvédeink szeretete, csodálata. Idegen nemzet fia volt, nem is tudott
vitézeivel saját nyelvükön beszélni és mégis úgy tekintünk rá, mint nemzetünk
hősére, akinek dicsősége a mi büszkeségünk. Élete ötvenhat évéből csak egyet
töltött közöttünk, de ez az egy elég volt, hogy összeforrassza nevét a magyar
nemzet történetével s mélyen bevésse alakját népünk képzeletébe. Kevés példa
van rá a történelemben, hogy valaki ily rövid idő alatt akkora hatást tudjon
tenni egy egész nemzetre s hogy egy év munkájával szobrot érdemeljen ki egy rá
nézve idegen néptől.
Ben azoknak a lengyeleknek egyike volt, akik a napóleoni
háborúk hatása alatt és saját hajlamunktól is vezetve a katonai pályára léptek
s a lengyel szabadságharc leveretése után nemcsak hazájukat, hanem működésük
terét, katonai tehetségük és ismereteik érvényesítésének alkalmát is
elvesztvén, szerteszóródtak Európában, várva az események fordulatát, mely
hazájuk szabadságának visszanyerését lehetővé tegye s közben fölajánlva
szolgálataikat mindenütt, hol a szabadság ügyéért kelt fegyverre a nép és az
elnyomók ellen hívott csatára a harci kürt. Bemet is a szabadság iránti
lelkesedés vitte először Portugáliába, majd Bécsbe s onnan Magyarországba. Nem
kötötte nemzetünkhöz semmi, csak a lángoló szabadságszeretet, de rövid itt
idézőse alatt ő is megszerette a magyart, a magyar is páratlanul megszerette
őt. Nemcsak katonai tehetsége és hadi tettei okozták nagy népszerűségét, hanem
egyéni tulajdonságai, személyes bátorsága, egyszerűsége, katonás modora,
szigorúsága a fegyelemben, bőkezűsége a jutalmazásban, mindenben nyilatkozó jó
szíve s a legyőzöttek iránti szelídsége.
- Hátha már nem tarthatom magamat? – kérdezte az ezredes.
- Akkor is ott marad – volt a felelet.
Sok ilyen mondását őrizték meg az utókor számára tisztjei;
és semmi sem hat erősebben a katonára a harc izgalmában, mint az ilyen elmés,
velős beszédmód. A nyugalom, az önbizalom jelének tekintik ezt s önbizalmat
merítenek belőle maguk is.
Ahol az ő nagy kócsagtollas csákója föltűnt, öröm és
bátorság szállotta meg a katonákat, mert, bár nem tudtak egymással beszélni,
bizonyos benső, szeretetteljes viszony volt közte és serege között. A nagy
hadvezérek sajátsága ez, kik egyéniségükkel erősen hatnak alantasaikra s nem
puszta gépnek, haditerveik lelketlen eszközének tekintik a katonát, hanem
meglátják benne az embert. Az ilyen hadvezértől a büntetés vagy korholás nem
keserít el, hanem buzdít és sarkall, a dicséret pedig újabb hőstettekre
lelkesít Napóleon is ennek köszönhette sikerei nagy részét. Bemet pedig ez
emelte oly népszerűségre, milyenre alig emelkedett szabadságharcunk vezérei
közt egy is.
Bem József - Vasárnapi Újság 1869.jan.17.
Hozzájárult még ennek a népszerűségnek növeléséhez az is,
hogy ő nem vett részt az akkori vezérek és politikusok torzsalkodásaiban. A
polgári hatóságok rendeleteit nem sokba vette, ha meggyőződésével ellenkeztek.
Megmutatta ezt például az elfoglalt szász városoknak adott amnesztiával, holott
a kormánytól ellenkező utasítása volt. Katonáinak, tisztjeinek igazságos
ügyeikben mindig pártját fogta.
Ami pedig leginkább szította katonái lelkesedését, az az a
páratlan bravúr volt, mellyel serege míveleteit intézte. Mikor seregénél a
szilágy-somlyói főhadiszálláson megjelent, nem valami nagy bizalommal fogadták.
Kis termetű, gyönge, törékeny ember volt, nevét, tetteit nem ismerték – mi
kelthetett volna bizalmat iránta? Nem kellett azonban sokáig várni, hogy
tekintélyét megalapítsa. Három nappal odaérkezése után már győzelemre vezette
seregét, annyi baj és veszteség után visszaadta neki a sikerhez való bizalmat.
Bukovinába szorítja Urbánt, majd Maros-Vásárhelyt terem, szervezi és szaporítja
seregét, Nagy-Szeben felé tart, de hátrálni kénytelen a túlerő előtt. folyton
csatázva vonul Piski-ig, ahol megvívja szabadságharcunk egyik legdicsőbb csatáját,
maga és serege egyaránt oly fényes példáját nyújtva a hősiességnek, melyhez nem
sok hasonló van az újabbkori hadi történet lapjain. A medgyesi csata, Szeben
bevétele megkoronázta művét: három hónap alatt kiverte az ellenséget Erdélyből.
Még a világosi fegyverletétel után is tovább akart harcolni.
Csak mikor hadserege reményvesztetten szétoszlott, mondott le a reményről ő is
és menekült Törökországba. Az igazi katona csüggedetlen kitartása volt meg
benne, párosulva rendkívüli akaraterővel. Bámulatos, hogy törékeny, sebektől
elgyöngített teste miképp bírhatta ki a hadi élet fáradalmait; csakis az
magyarázza ezt meg, hogy a lélek ereje pótolta nála a testi erőt. Személyes
bátorságának oly példáit adta nem egyszer, amelyek magukban is érthetővé teszik
azt a csodálatot, melyet különösen a székelyek éreztek iránta s mely oly szépen
nyilvánul Petőfi költeményeiben. Ez szerezte meg neki a hadvezér legnagyobb
dicsőségét: a nép egyszerű fiai azt hitték róla, hogy testét nem fogja a golyó,
- keresztül megy rajta, de nem árt neki. Csak arról kelhet világra ilyen
legenda, aki ott volt mindig, ahol legszaporábban hullott a golyó. Egy vezér,
aki magától nem tud felülni a lóra, úgy kell rátenni és korbáccsal veri el az
ágyúit elfoglalni akaró ellenséges katonákat, - van-e ennél bámulatra méltóbb s
a katona lelkesedését jobban hevítő?
Fogadott fia volt ő nemzetünknek, de a legkedvesebbek közül
való. Úgy jelent meg közöttünk, mint a szabadság védelmezője s úgy maradt meg
az utókor emlékezetében, mint szabadságharcunk legnemesebb alakjainak egyike.
Sírját nem díszítheti virággal a magyarok hálás kegyelete; messze Ázsiában
nyugszik, Aleppóban, szobra azonban már húsz év óta áll hőstettei színhelyén,
az ő kedves székelyei közt (1880. október 17-én leplezték le) és hirdeti az egymást
felváltó nemzedékeknek a szabadság, a haza szeretetét. Emléke megújul most,
halálának ötvenedik évfordulóján s nemzetünk hálája a kegyelet virágait hinti a
hős nemes alakjára.
BEM HALÁLA
Bem síremléke Tarnowban
Bem halálának 50-ik évfordulóján elmondjuk röviden, hogy s
milyen körülmények között halt meg ötvenhat éves korában, Aleppóban, ahova a
mohamedán hitre való áttérése után a szultán internáltatta.
Élete viszontagságai megtámadták szervezetét úgy, hogy nem bírta
leküzdeni a váltólázat, mely az ottani egészségtelen vidéken nagy veszedelme
minden idegennek. 1850. december elején már rosszul volt s a Ramazán-böjt,
melyet a törökök módjára lelkiismeretesen megtartott, csak gyöngítette erejét.
Gyógyulását nehezítette az is, hogy sokáig semmiképpen nem lehetett rávenni,
hogy orvosságot vegyen be. Folyékony gyógyszert később sem tűrt, csak
labdacsokat vett be a láz ellen. Testén, különösen sebesült lábain kiütések
támadtak, s ő az orvos tilalmával dacolva, meleg fürdőt vett ezek ellen. Hozzá
még lakása egészségtelen helyen volt s nem is lehetett kellően fűteni. Így
azután állapota mind rosszabb lett. Száraz meleg borogatásokkal és olajjal való
kenéssel sikerült fájdalmait enyhíteni, de a lázai nem. 1850. december 9-ének
reggelén jobban érezte magát, de dél felé elájult s midőn ájulásából fölrázták,
tudta, hogy mi történt vele s így szólt orvosához:
- Nagyon sokat fáradozik körültem, pedig amit egyszer a
természet elhatároz, azon ember nem változtathat.
Este nyolc órakor így szólt a körülte állókhoz:
- Uraim! Nyugalmat kérek.
Maga erejéből fordult a falnak s három óra hosszat aludt
egész nyugodtan. Fölébredve, érthetetlen szavakat mondott s csakhamar újra
elaludt. Azt hitték a jelenlevők, hogy az álomtól megerősödve fog fölébredni. A
sors könyvében azonban más volt megírva. Alvása közben ütere folyvást gyöngült
s hiába ébresztgették, minden rángódás nélkül hunyt el 1850. december 10-én
éjfél után két órakor.
Temetéséhez már másnap hozzáfogtak s a gyászszertartáshoz a
törökök is igen nagy számban gyűltek össze, mert nagyon tisztelték. Török
szokás szerint holttestét levetkőztették, megmosdatták, halotti lepelbe
burkolták, fejénél, derekánál és lábánál átkötötték a leplet s úgy tették a
koporsóba a molláh-k folytonos imádkozása közben. A koporsót egész a temetőig a
kíséretében volt magyarok vitték, tovább azonban nem engedte meg a mohamedán
szokás. A kapun túl törökök vitték, köztük Aleppo parancsnoka, az öreg Kerim
basa is. A sírhoz érve a holttestet kivették a koporsóból, levették róla a
leplet s fejét Mekka felé fordítva tették az öt láb mély, nagy kövekkel
kirakott sírba, jóillatú füveket és virágot hintve bele. Ott nyugszik most is.
Barabás Miklós rajza: Bem
Bem 1849-iki utolsó rendelete*
A magyar hadsereg fővezérségétől
Patthay Alezeredes Úrnak.
Főhadi szállás Facseten Augusztus 15-én, 1849.
Meghagyom alezredes úrnak hadtestéből egy erős zászlóaljat
egy jó tiszt vezetése alatt ágyúval az innen Birkisre vivő úton a Hegy tetőre
küldeni, a hol addig maradnak, a meddig más álltal fölváltódnak, akkor pedig
az onnan Dobrára vivő úton magát alezredes úr hadtestéhez csatolja.
Bem.
Kívül:
A magyar hadsereg fővezérségétől.
Patthay allezeredes úrnak
Helyben.
Hivatalból siető.
Recepiss mellett.
*) Ez okmányt Hentaller Lajos országgyűlési képviselő
szabadságharci gyűjteményéből közöljük. Hentaller ezt a következő sorokkal adta
át lapunknak:
„Ez okmány még sehol sem volt közölve. Patthay István
bátyámhoz szólt, amikor Facseten, a világosi fegyverletétel után még Bem
folytatni akarta a harcot, de Vécsey széteresztvén a sereget, ez nem sikerült.
Ez a legutolsó, - legalább általam eddig ismert hivatalos rendelete; s talán az
egyetlen, amelyet Bem a magyar hadsereg fővezérsége nevében adott ki.”
(Forrás: Vasárnapi Ujság 50. évf. 1. sz. 1900. dec.16.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése