Mezősi Károly: Petőfi anyja

Orlay Petrich Soma: Petőfi a szüleinél

„... a földön nekem van

Legszeretőbb anyám!”

Egy estém otthon

1848 elején első családi otthonába a költő maga mellé vette idős szüleit, megosztotta velük pesti lakását. Ez időben Jókai is a Petőfi család környezetében élt, abban a Dohány utcai lakásban, amelynek egyik szobájába a költő szülei Vácról beköltöztek. Jókai emlékezése szerint Petőfi itt egyszer azt mondta neki: „Majd meglátod, hogy most fogom megírni a legszebb szerelmes verseimet: egy egész kötet költeményt – az anyámhoz.” E terve megvalósításához hozzá is kezdett, de a forradalmi időszakban nem teljesíthette.²  

Ha az életrajzírás Jókai visszaemlékezéseit Petőfivel kapcsolatban nem is tekinti mindenkor megbízható forrásnak, ebben az esetben hihető, hogy a költő előtte valóban tett ilyen kijelentést, tervezte egy édesanyjáról szóló versciklus megírását. Petőfi művei között és a világirodalomban páratlan lett volna ez az alkotás, ismerve a „legszeretőbb anya” és a „legszeretettebb anya” iránt műveiben elszórtan is kifejezett rajongó szeretetét. E tervezett lírai kötet epikus részletei talán még életrajzi vonatkozásban is közelebb hozták volna annak a sokat szenvedett, mindig a családjának élő anyának az alakját, egyéniségét, küzdelmeit, akiről a családtörténeti források csak ritkán emlékeznek meg, keveset mondanak.

A költő édesanyja e meg nem írt kötet nélkül is kiemelkedő szereplője Petőfi költészetének. Az ifjúkori alkotásoktól kezdve egész pályafutása közben számos nagy versében szólt hozzá, emlékezett róla.

Az „ősi ház” elhagyására visszaemlékezve írta a Hazámban c. költeményében:

S a jó anyának áldó végszavát

A szellők már régen széthordozák.

Petőfi költészetében eleinte a szülők, az apa és az anya egyénisége, jelleme fiukkal való viszonyában ellentétes megvilágításba került. A csődbe jutott apa volt a kitagadó, amiért a 16 éves fiú már kiművelt értelemmel a színészet és a költészet felé vonzódott; nem akart otthon maradni mészárosnak, szakított a szülői házzal; az anya volt a marasztaló, aki „reszkető karával” és „esdeklő szavával” vissza akarta őt tartani. A hazájától távol bujdosó ifjú fülébe a Duna tájáról „egy kemény atya átkai” zúgtak (Honvágy), míg másrészt a kiskun puszták szellője anyja áldó szavait röpítette szét. A szigorú apa tékozlónak vélt fiát agyonlövéssel fenyegette, az anya pedig

Ráborult fejjel az ágy szélére, s ottan

Elveszett fiáért sírt szíveszakadtan.

(Fölszedtem sátorfám...)

Még a Vízen c. kedélyes hangú dunavecsei versben is ez az ellentét tükröződik: az apa csak szidta volna a csónakba szálló fiát, amiért a ruháját szaggatja, az anya a csónak felborulása miatt fia életéért aggódna.

A sokat szenvedett szülők és a koldusbotot hat évig hordozó fiuk között Petőfi célhoz érkezése, költői sikerei teremtették meg végül is a teljes összhangot. Az Egy estém otthon, a  Szülőimhez, az  István öcsémhez c. költeményekben eltűnt a különbségtétel, kiegyensúlyozottá vált a költő szeretete mindkét szülőjével szemben. Petőfi is belátta, hogy szülei szenvedésének, apja vélt „jégszívének”, keménységének előidézője részben ő maga volt. A jó öreg kocsmáros c. versében már kifejezetten az atyja felé fordult szeretetével. A sorscsapás, baj, szerencsétlenség szétszakította, fiuk dicsősége meleg szeretetben egyesítette a család tagjait. Végül már a szülők és a költő öccse is felvették, használták Sándor megálmodott „dicső nevét”, a Petőfi nevet.² A költő pedig nagy rajongással írta a pesti nemzetőrökkel hadba szállt „vén zászlótartó” apjáról:

Édesapám, én voltam tenéked

Ekkoráig a te büszkeséged;

Fordult a sor, megfordult végképen,

Te vagy mostan az én büszkeségem.

Petőfi halhatatlan költészetében a szüleinek is maradandó emléket emelt. Ha nem készült is el 1848-ban tervezett verseskötete, különösen édesanyjához fűződő szeretetét egész sorozat versben juttatta kifejezésre.

Őt tette meg költői dicsőségről szőtt álmai megfejtőjévé a Jövendölés c. versében; neki üzent a Távolból c. költeményben, tárta fel a nyomorát és csalódottságát; róla zeng a viszontlátás örömében a Füstbement terv és a Fekete kenyér c. vers. Még több költeményében – Virít a kikirics..., Kerényi Frigyeshez, Anyám, anyám..., Imádságom, Karácsonkor, Anyám tyúkja – szólt gyöngéd szeretettel édesanyjáról, a legtöbbször „jó anyám”, „Édes lelkem”, „lelkem jó anyám” megszólításokkal. Végül pedig a Szüleim halálára c. költeményében fejezte ki azt az „égi fájdalmat”, amelyet szülei elvesztésekor érzett.

Prózai írásaiban is találunk anyjára, szüleire vonatkozó szeretetteljes sorokat. Az Úti Jegyzetekben, amikor 1845-ben Pákh Albert szüleinél Iglón járt, barátja édesanyjáról írta: „nem fogom én elfelejteni a családanyát, ki egyszerű és jó, mint az én anyám...” ³  1849. május 17-én Arany Jánosnak írta: „oly csapások érnek, mellyek megsemmisítenének, ha csupán fiú volnék s nem férj és apa is. Alig egy hete, hogy megtudtam apám halálát, s holnap anyámat temetjük, azt az anyát, kinél jobbat soha nem teremtett az isten, s kit én úgy szerettem, mint soha anyát nem szeretett senki.”⁴ Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig c. Mezőberényben, a halála előtti hetekben kelt írásában a fia lelkére kötötte: „Oh fiam, ha felnősz, légy tisztelettel és szeretettel e két szent öreg emléke iránt, kik engemet oly végtelenül szerettek, s kik tégedet is, ha meg nem halnak vala, oly végtelenül szerettek volna, mint csak szerethet anyád és apád!”⁵

Számos kortárs emlékezés is szól a költő és szülei bensőséges kapcsolatáról. Megemlékeznek ezek arról, hogy életük utolsó éveiben Petőfi volt szülei legfőbb támasza. Nem ismert áldozatot, amit a szüleiért meg nem hozott volna. Közülük itt csak Kardos István volt szalkszentmártoni tanító leveléből idézünk. E levél írója közeli ismeretségben állt Petőfi szüleivel, mert az iskola Szalkszentmártonban a Petrovitséktól bérelt kocsma és mészárszék szomszédságában volt. A korábbi csalódások után „most a dicsőség szárnyain fölemelkedett költő fiukban kétszeresen tellett be örömük, s szerény büszkeséggel mondák: „ő a mi fiunk”...  Sándor a mindennap pénzszükségeit  Fővárosból nem egyszer járult írói csekély díjából a kedves szülék segélyére” – írta többek közt Kardos István.⁶

A költőre vonatkozó családtörténeti, életrajzi kutatás fontos feladata, hogy a szülőkről való, megbízható adatokat tárjon fel, egyéniségükről hiteles képet rajzoljon, hisz ezáltal Petőfiről válnak alaposabbakká, pontosabbakká ismereteink. Ha különösen a költő anyjáról az eddigi életrajzokban és életrajzi adalékokból akarunk tájékozódni, meglehetően bizonytalan, zavaros kép tárul elénk. Bizonyos vonásokban ellentmondó ez annak a bemutatásnak is, amilyennek az édesanyát Petőfi műveiből megismerjük. A megokolt és megbízható véleményalkotást nem kis mértékben zavarja egyes kutatók szubjektív vélekedése. A származás, az anya műveltsége, társadalmi helyzete, tehát a család szociográfiája kérdéseiben olyan közlésekkel, megállapításokkal találkozhatunk, amelyek magára a költőre vonatkozó lényeges ismereteinket is elhomályosítják.

A költő anyjának hitelesebb képét szeretnénk ezzel a legújabb kutatási eredményeket is figyelembe vevő kritikai vizsgálódással kialakítani, felvázolni, s részben még további kutatási feladatokra is rá kívánunk mutatni.

Fel kell figyelnünk mindenekelőtt azokra a vonásokra, amelyekkel maga a költő járult hozzá anyja jellemzéséhez és lélekrajzához. Az Egy estém otthon c. költeményben az a kép, hogy az édesanya hosszú távollét után hazatért fiát „száz kérdéssel” ostromolta, nem volt „vége-hossza” a kérdéseknek, s a költőnek mindent el kellett mondania, ami vele szülei elhagyása óta történt, nem csupán az anyai szeretet, hanem az okosság, értelem, figyelem, tehát anyja szellemi adottságainak, képességeinek bemutatása.

Vannak olyan adataink, amelyek szerint fiai, elsősorban Sándor iskoláztatásának nem is annyira az apa, mint inkább az anya volt a szorgalmazója és intézője. Több emlékezésen kívül erre nézve még okmányadataink is vannak. Amikor a költő családja Szabadszálláson lakott, s a Petrovits fiúk az aszódi algimnáziumban tanultak, Szabadszállás kiskun város tanácsa Petrovits Istvánnénak három ízben is – 1836. aug. 30-án, 1836. dec. 19-én és 1837. jún. 19-én – „utazó passzust” adott ki Aszódra történő utazásokhoz.⁷ Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy a tanév elején, a karácsonyi szünidő kezdetén, a tanév végén a költő anyja vitte el és hozta haza az idegenben tanuló fiúkat. Ez természetesen azt is jelentette, hogy ilyenkor az anyának kellett az iskolai taníttatással kapcsolatos és a szállásadónál felmerülő különféle problémákat megbeszélnie és intéznie.

Egyébként már az első vidéki taníttatás esetében is ez volt a helyzet. A család ekkor még Kiskunfélegyházán lakott, Sándort a kecskeméti ev. iskolába járatták. Petrovitsné hozta át a fiát Kovácsay szűrszabóékhoz, rokonaikhoz, akiknél egy ideig a gyermek Petőfi lakott. Anyai gondoskodása kiterjedt a gyermek étkeztetésére, fiacskáját gyakran meglátogatta Kecskeméten.⁸ – Ugyanilyen értesüléseket ismerünk Petőfi sárszentlőrinci tanulása idejéből. Itt is az édesanyja látogatta meg gyakran, hozott számára elemózsiát.⁹  Arról ifj. Petőfi István levele tett bizonyságot, hogy Szabadszálláson nem „parlagi módban nevelte Petrovics István fiait”, s nem volt szükség sem Martiny Károly keresztapa, sem mások segítségére „szülőiken kívül”, hogy Aszódon is az „iskolai pályára” segítsék gyermekeiket. A szülők voltak azok, akik mindig nagy gondot fordítottak fiaik taníttatására.¹⁰

Amíg csak anyagi körülményeik megengedték, a Petrovits szülők taníttatni kívánták gyermekeiket, magasabb fokú iskolai végzettséget akartak biztosítani fiaik számára. A szülőknek tehát volt annyi belátásuk, tapasztalatuk és műveltségük, hogy felismerték gyermekeik taníttatásának jelentőségét. Ezt erősíti meg Petőfi István említett levele is, amelyben idézte apjuk gyakori buzdító szavait: „Tanuljatok gyermekeim, most még tehetünk érettetek mindent, de ki tudja, hagyhatunk-e egyéb maradandó örökséget rátok, mint azt, amire taníttathattunk!” Még vagyoni bukásuk kezdetén is, 1838 őszén elküldték fiaikat a távoli iskolákba: Sándort Selmecre, Istvánt Aszódra. Csak a teljes tönkremenés után, amikor már képtelenek voltak a taníttatás költségét előteremteni, érlelődött meg a szülőkben az elhatározás, hogy fiaikat is a mészárosmesterségre fogják. Ebben nem tudott megnyugodni Sándor, ezért kereste a vágyainak megfelelő érvényesülést, sikert a színészet, költészet terén, szakított ismételten a szüleivel, vállalta inkább a nyomort és a szenvedéseket. Másfél évi katonáskodás után elsősorban az anyja kívánságának engedve fogott hozzá ismét a tanuláshoz. Atyja ekkor is a mészárosmesterséget ajánlotta fia számára, anyja azonban azt szerette volna, ha folytatja a tanulást: „jó anyja az iskolák folytatására unszolta” – írta Orlay Petrics Soma¹¹.

Ennek a kérdésnek a megítélésénél is, hogy a szülők akarták-e taníttatni gyermekeiket vagy sem, figyelembe kell venni a költő családjának anyagi és társadalmi helyzetét. Azt, hogy a szülők szorgalmas munkáljuk, kiterjedt bérlői vállalkozásaik, az 1820-as években ezek jövedelmezősége révén nemcsak a jómódú iparosok sorába emelkedtek, hanem a kiskunsági, szabadszállási redemptus föld vételével az itteni vezető társadalomba küzdötték fel magukat. Ez a polgári jómód természetszerűleg magával hozta gyermekeik taníttatása révén a család további felemelkedésének vágyát, törekvését. Tévedés lenne minden sikert, eredményt csak a költő anyjának tulajdonítani. Ismerve Petrovics István nagystílű és szerteágazó bérlői vállalkozásait, a mikor egyidőben több helységben is árendált nagy anyagi felelősséget jelentő különféle haszonvételeket: mészárszékeket, boltokat, vendégfogadókat és kocsmákat, Szabadszálláson a város másfélszáz holdas majorságát, s ugyanekkor foglalkoznia kellett a saját gazdaságával, házával, tanyájával, közel 40 hold földjével, szőlőivel, törődnie fiai taníttatásával -, minderre csak úgy lehetett képes, ha a feladatokat, gondokat, üzleti és családi teendőket megosztotta vele a felesége, ezekben benne segítőtársat talált. Igaz, hogy mindebben az apa állt az előtérben: ő kötötte a szerződéseket, fizette a haszonbérösszegeket, az ő nevén folyt minden gazdasági tevékenységük, ennek terhei azonban egyaránt nehezedtek az anya vállára is.

Erről tesz említést egy az utóbbi években hozzám eljuttatott, a költő családjának félegyházi bérlői tevékenységével kapcsolatos családi emlékezés is. A múlt században nemzedékeken át Kiskunfélegyházán tímármesterséget folytató Heinrich család körében maradt ez fenn. Tarjányiné, Heinrich Anna (1804-1888) mondotta a következőket: „Ünnepi és vásáros napokon és vasárnaponként a székben mindig ketten, a költő édesapja és édesanyja mérték a húst, s a bodor hajú kis Sándor is mindig velük volt és igyekezett segíteni. Heinrich Anna nemcsak személyesen jól ismerte őket, hanem ott vásárolta a húst is mindig.” – Heinrich János (1854-1919) emlékezése: „még a szüleitől tudja, hogy a két családnak (Petrovits és Heinrich) üzleti összeköttetései voltak, s a kis Sati (Petőfi Sándor) sokszor megfordult a háznál, üzenetet hozott és vitt, néha eljátszadozott. Éles eszű, ügyes és jó kisfiú volt, s a reábízott apró megbízatásokat pontosan és hűségesen teljesítette. A két család közt az ismeretség a levágott állatok bőrének értékesítése keretében fejlődött ki.” Mint új adalékot a Petrovits család félegyházi életéhez, s minthogy bennük félegyházi megnevezés szerint a kis „Sati” gyermeket is említik, jellemzik, érdemesnek véltem ennek az emlékezésnek a közlését, itt először.¹²

Petrovitsék félegyházi bérlői tevékenységének idején Félegyháza már 15 ezer lelket számláló város volt, a kiskun kerület székhelye. Benne 1824-től 1830-ig a költő atyja egyedül bérelte a két mészárszéket, kellett gondoskodnia e jelentős város húsellátásáról és a világításhoz szükséges faggyú kiszolgáltatásáról. Az természetes, hogy a jómódú bérlő felesége a polgárasszonyok akkori öltözetében járt: „fekete kis csipke-főkötőt viselt a fején, és az akkor divatos szőrruha volt rajta” – miként erről, Kecskeméten történt megjelenéséről Kovácsayék családjában emlékeztek.¹³

A rokonok és hajdani ismerősök közléseinél természetesen nagyobb az okmányokban előbukkanó adatok forrásértéke. Ezek viszont Petrovitsné esetében olyan ritkák, hogy még a legkisebb adalékot is különösen értékelnünk kell. Szabadszállási életük idejéből a költő anyjának említett utazásain kívül egy itteni boltosnak a hitelbe adott árukról vezetett nyilvántartásában találunk róla feljegyzést:

„Petrovits Istványné Aszony számára

Liszt ből marad              20 xr

1 font Ef Káve               2 f 24

Kivagy(on)                   Fizetve

                                                      Kiszel Josef”

A beírás 1834-ból való¹⁴. Az ekkor még jólétben élő családban a csekély összegű tartozások bizonyára onnan származtak, hogy Petrovitsné nem vitt magával elegendő pénzt a vásárolt áruk kifizetésére. Az természetes, hogy a vásárlás gondjait ő intézte. A jómódú bérlő feleségét az akkor megtisztelésnek számító Petrovitsné „Asszony” címmel illették. A nagyobb mennyiségben vásárolt kávé azt mutatja, hogy ezt az élvezeti cikket a családban rendszeresen fogyasztották.

Sokkal többet kifejez Petrovitsnéről a költő Pesten hagyott ingóságainak elkobzása alkalmából 1850. február 23-án készített jelentés. Az önkényuralom hivatalos szervei kiküldötteként a foglalást végző ügyvéd és Pest város két hivatalnoka Petőfiék pesti, Zöldkert utca 481. sz. alatti lakásában csak a költő „elöregedett édes Annyát” találta otthon. Az „említett asszonyság... némely szoba bútor darabokat és konyhabeli eszközöket maga kizárólagos tulajdonának lenni állította, ezeket – valamint a mindennapi élelemre szükséges és igen csekély mennyiségben talált élelmi szereket, úgy a kevés tűzi fát mint szinte a mindennapi szükséghez tartozót és általa beszerzettet a leltárból kihagytam” – írja a jelentés. Több használt ruhadarabról és „nehány könyvről is a jelenlegi lakosnő, őszinteséget tanúsító azon nyilvánítást tevé”, hogy ezek fia eltávozott ismerőseinek tárgyai voltak. A költő szüleinek volt annyi előrelátásuk, hogy fiuk mintegy másfélszáz kötetből álló könyvtárát és kéziratait a várható elkobzás elől idejében elrejtették.¹⁵ A jelentés idézett részei bepillantást engednek Petőfi szüleinek szűkös körülményeibe Pest katonai megszállásának időszakában, az 1848-49. év telén, s megvilágítják azt a kínos helyzetet, amelybe fia ingóságainak lefoglalása alkalmával a költő édesanyja került. Még a feltehetőleg nem rokonszenvező hatósági személyek sem vonták kétségbe az idős „asszonyság” kijelentéseinek őszinteségét.

A költő édesanyjának jellemzésére Szendrey Júlia naplójában találunk megkapó részletet. Petőfi hitvese itt, 1847. december 18-i pesti keltezéssel arról számolt be, hogy dec. 13-án férjével együtt kiutaztak Vácra, a szülők meglátogatására. Az „öreg atyus” betegeskedése ellenére főképp kedélyes, élvezetes elbeszéléseivel nyerte meg menye tetszését. „... Anyánk pedig avval kedveskedett, hogy Sándornak az első párnáját (kis piczi gyermekkori párnáját) egy szalma szék fölé varrta, és e széket nekem készítette. Ha százezreket költenének, nem volnának képesek ennél valami gyöngédebb szeretetteljesebb meglepetést szerezni valakinek. Áldja meg az isten érte!” – írta meghatódottan Szendrey Júlia.¹⁶ A költő édesanyja szeretetet árasztó érzelmi világának megismerésére tehát nemcsak Petőfi verseiben találunk adatokat.

Az életrajzi irodalomban problémaként jelentkezik Petrovitsné műveltségi fokának megismerése, helyes megállapítása, a kevés adat és a család viszonyainak ismeretében. Van-e okunk mindenekelőtt is azt állítani, hogy a költő anyja írástudatlan asszony volt, midőn Petőfi még részletet is közölt a leveléből?

1848. dec. 20-án Petőfi szülei túláradó boldogságukat kifejező levelet írtak Pestről Debrecenbe Sándor fiuknak és menyüknek abból az alkalomból, hogy megszületett várva várt unokájuk. Ezt a levelet a költő a „Szeretett gyermekeim” megszólítástól kezdve és idézőjelbe téve beiktatta Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig c., a fia csecsemőkoráról írt életrajzba. Először az apja lelkendező sorait arról, hogy e „különös esztendőben született” fiúcskának is „kardot kell szerezni”, mert Pesten minden kisgyermek oldalán kardot lehet látni; ha egészsége megengedi, ő maga sem marad itthon. Tehát újra hadba száll, mint ahogy már 1848. szeptemberében is tette, amikor Pákozdtól Parndorfig részt vett a megvert osztrák hadak üldözésében. Atyja levelének közlése után Petőfi fia életrajzát így folytatta:

„Anyám ezt írta e sorok után:”

„Kedves szeretteim, Bocsássatok meg, hogy az öreg annyi bohóságot írt. Nagy öröm lepte meg őtet, hogy megmaradt életök mind Juliskának mind Zoltánkának. Kívánnék addig élni, míg az ajkamhoz szorítanám, és egy meleg csókkal illetném kedves unokámat.”¹⁷

Valóban meglepően szép, választékosan megfogalmazott sorok és kifejezések ezek: „annyi bohóságot írt” -, „öröm lepte meg” -, „meleg csókkal illetném” -. Hogy is írhatott volna ilyen szépen az az egyszerű, a fiatalabb éveiről szóló életrajzi adatközlésekben írástudatlan cselédlánynak feltüntetett asszony? Ennek az idézetnek a hitelességére kétkedve tekintettek az életrajzi kutatók még akkor is, ha a közlés Petőfitől származik, és határozottan állította, hogy az anyja írta, és így az anyja tudott írni. Főképp Dienes András – azzal a megállapításával kapcsolatban, hogy „Hrúz Mária írni-olvasni tudásának semmi nyoma sincs”¹⁸ – tagadta e levélszöveg hitelességét: „Természetes, Petőfinek az a közlése, hogy ezt anyja Petrovics István sorai után írta, nem értendő szó szerint. Hrúz Mária ezt a néhány szót unokája megszületésekor bizonyára levélben üzente (íratta) fiának.” Szerinte ez a „fordulatos, szép szószövés... a költő sajátja, nem anyjáé. Mondanunk sem kellene, hogy joga volt hozzá, - komikussá az válik, aki ezt vitatja, mert nyilvánvaló, hogy az „életrajz-ot csak belletrisztikai műnek lehet felfogni, semmi esetre sem biográfiának.”¹⁹ – A fia csecsemőkoráról írta „életrajz” viszont sok pontos, aprólékos részletével – az óra, szoba megjelölése, amikor és ahol a gyermek megszületett, a szülési fájdalmak, a gyermek táplálásának, fektetésének stb. leírása – arról győznek meg, hogy Petőfinek ez a műve kevésbé széptani, hanem inkább biográfiai alkotás. Egyáltalában nem hihető, hogy Petőfi valótlanságot közölt volna anyja írástudásáról, és elfogadható lenne az a vélekedés, hogy mással „íratta” vagy „üzente” volna az anya a Petőfi által idézőjelbe tett levélrészletet. A legkevesebb, amit Petőfi közléseiből el lehet fogadni valóságként az, hogy az anyja tudott írni. Maga az az álláspont, hogy Petőfi „belletrisztikai” műveiben nem kereshetünk valóságot, cáfolata lenne egész költészete őszinteségének, valóságtartalmának, közismert ars poetikájának. Egyébként itt éppen egyik prózai, adatközlő írásáról van szó. Aligha válik valaki azáltal „komikussá”, ha Petőfinek ezt a művét valóban életrajznak tekinti, aminek ő maga is nevezte. A magam részéről annak tekintem, és ennek alapján feltétlenül hiszem, hogy a költő anyja tudott írni.

A Petőfi Összes Művei Kritikai Kiadás a költőtől idézett levélrészletekkel kapcsolatban azt nem vonta kétségbe, hogy a költő anyja tudott írni, de feltételezte, hogy Petőfi nemcsak helyesírás szempontjából javított a levél kéziratán – mind az anya, mind az apa szövegében -, hanem „itt-ott a fogalmazáson is igazított, szépített”. Főképp „az öreg annyi bohóságot írt” mondatból gondoltak arra, hogy Petőfi szülei leveléből egyes részleteket is kihagyott, mert ez a megjegyzés hosszabb levélre utalhat. Ezért a sajtó alá rendezők véleménye szerint „ezt a levélszöveget nem tekinthetjük hitelesnek”.²⁰  - Az kétségtelen, hogy Petőfi szüleinek e levelén helyesírási javításokat végzett, eltüntetett nyelvjárási sajátosságokat, de véleményem szerint a tartalmi és stílusbeli lénye4ges változtatások feltételezése kevésbé indokolt. A költő anyjától származó sorokra vonatkozólag az átfogalmazás gyanúja bizonyára onnan eredt, hogy az egyszerű, alacsonyabb műveltségű asszony képtelen lett volna érzelmeinek ilyen hangulatos kifejezésére. Petőfi viszont éppen azáltal, hogy idézőjelbe foglalta anyja szavait, azt bizonyította, így kívánta bemutatni az édesanyját, hogy szépen tudott írni, fogalmazni. Miért lenne ez hihetetlen? Ha máskor és másképpen nem, fia műveinek olvasása közben, a szüleinek évekig hazaküldött szépirodalmi folyóiratokból a költő anyja szerezhetett olyan kifejezőkészséget, hogy a Petőfi által neki tulajdonított és idézőjelével hitelesített mondatok eredetisége és egyúttal a költő közlésének valósága kérdésében nem szükséges kétséget támasztanunk. A probléma megvilágításakor nem lehet figyelmen kívül hagyni a költő családjában bekövetkezett polgárosodás, jólét, tekintélyes bérlővé válás körülményeit, gyermekeik iskoláztatását, értelmiségi emberekké neveltetését. Sándor fiuk költői hírneve a szülőkben is feltétlenül fokozott szellemi érdeklődést váltott ki. Helytelen lenne a költő anyjának szellemi képességeit és műveltségét a Hrúz család múltból ismert – és nagyon hézagosan ismert – társadalmi körülményeivel véglegesen meghatározottnak tekinteni. Az a beállítás, hogy Hrúz Mária „az uraságok mezítlábos cselédjéből az urának megfélemlített cselédje lett”²¹, éppoly torzítása a valóságnak, mint azok a közlések, hogy Hrúz Mária apja, Hrúz János „a necpáli Justh-uraság zselléreként dolgozott”, mint „bocskorfűző paraszt suszter²², és hogy 25 éves koráig az apai házban „csak tótul beszélt”²³. Ez utóbbi adatközlés szerint csak 1816-tól kezdett volna magyarul tanulni, hisz a költő anyja 1791-ben született. A családtörténeti, geneológiai vizsgálódások jelentőségét Petőfi esetében azért kell fontosnak tekintenünk, mert több olyan kérésben segítik elő a jobb tájékozódást, amelyekben az életrajzírás korábban csak bizonytalan feltevésekre volt utalva.

Az első, Petőfiről szóló részletesebb életrajzi mű a költő szüleinek Aszódon történt házasságkötéséből még azt a téves következtetést vonta le, hogy „költőnknek mind atyja, mind anyja aszódi születésű volt”. A család származásáról egyéb adatot nem is közölt.²⁴

Balló Rudolf értesülései arról szóltak, hogy Hrúz Mária a Turóc megyei Liesnó községben 1791-ben született. „Szülei igen egyszerű emberek voltak. Mindamellett apja nem vehető közönséges parasztszámba, amennyiben már fekete darócöltönyöket viselt, ami akkor csak a jobbmódú gazdákat illette meg.” Tőle származik még az a közlés, hogy a költő anyja a Maglódon tanítóskodó nagybátyja hívására hagyta el szülőfaluját, „s nekiindult az alföldi rónának”.²⁵  Ez a tudósítás a költőről írt életrajzban úgy élt tovább, hogy Hrúz Mária „szülei közönséges tót földmívesek voltak”. Ő is 25 éves koráig Turóc megyei falujában a „házi és mezei dolgokban” szorgalmatoskodott. A „tótos kiejtés később is megérzett beszédén, amikor már úgy ahogy megtanult magyarul”.²⁶

Gyöngyössy László leginkább a Petrovits család származására vonatkozó adatokat közölt. „... a Hrúz-családról keveset tudtam kinyomozni” – írta. Azt azonban megemlítette, hogy „1802 körül Hrúz György tanítója volt az aszódi evangélikus egyháznak... Majdnem bizonyos, hogy ennek révén került Aszódra Hrúz János, Petőfi anyai nagyapja.”²⁷ Ez utóbbi adat máig él a költő életrajzi irodalmában.²⁸

Gyöngyössy a költő szüleinek házasságkötésével kapcsolatban mutatott rá arra a körülményre, hogy az esketési tanúk itteni „tekintélyes polgári család” tagjai voltak, megemlítve, ez volt „a kör, amelyben a Petrovics-család Aszódon forgolódott”. Utalt ezzel a költő családjának már az apa foglalkozásából következően is polgári társadalmi helyzetére. Dienes András viszont a szülőket „a harmincadik évük felé közeledő mesterlegény és cselédlány” megvilágításban tárja elénk az esküvő idején, akiknek családja nem sorolható a polgárcsaládok körébe.²⁹

Ferenczi Zoltán mutatott rá először arra, hogy a költő anyai nagyapja, Hrúz János foglalkozása a csizmadiamesterség volt. Ezt az értesülését a Szabadszálláson élő Hrúz-leszármazottak, rokonok köréből merítette.³⁰

Az utóbbi évek kutatásai a Hrúz családról is több olyan pozitív ismeretet tártak fel, amelyeknek alapján tisztázódtak a költő anyai ági származásának egyes homályos és bizonytalan részletei.

Dienes András és Sándor József  külön-külön, de közel egyidőben, 1958 nyarán végzett kutatást a Hrúz család eredetére vonatkozólag, és számolt be újságközleményekben ennek eredményéről. Eszerint a költő anyja nem Liesnón, mint korábban vélték, hanem a Turóc megyei Necpálon született. Ennek anyakönyvi bejegyzése: a keresztelés napja 1791. aug. 26., atyja neve: Hrusz János, anyja Jerabek Zsuzsanna.³¹ Az apa nevének anyakönyvi bejegyzése: Hrusz. Ez – bár a családnevet a különféle okmányok több változatban említik -, egy később említett okmány szempontjából figyelmet érdemel. Dienes András Hrúz Mária apjának, Jánosnak ugyancsak Necpálon történt születésére vonatkozólag is megtalálta az anyakönyvi bejegyzést.³²

Magának Petőfinek a közlése alapján, hogy Cinkotán „egyik nagyapám szendereg az úrban”³³, az itteni ev. egyház anyakönyveiben megtaláltam Petőfi anyai nagyapjának, Hrúz Jánosnak halotti anyakönyvi bejegyzéseit. Eszerint 1827. szept. 14-én hunyt el, 66 éves korában. ugyanitt ment férjhez 1819. május havában Éva nevű leánya, tehát a Hrúz család már legalábbis ettől az időtől fogva Cinkotán lakott. Viszont Hrúz Máriát az előző évben, 1818. szept. 15-én kötött házassága idején az anyakönyv még aszódi lakosnak tüntette fel.³⁴

Igen fontosak a költő anyai ágának családtörténetéhez is Jakis Lajos legújabb kutatási eredményei. Különös jelentőséget kell tulajdonítanunk annak a megállapításának, hogy Hrúz János és családja 1813-ban már Pesten lakott. Ekkor a költő anyja 22 éves. A Hrúz család Necpálon lakására vonatkozólag a legutolsó adatunk 1804. április 8-a. Itt született meg, és ekkor keresztelték Hrúz János és Jerabek Zsuzsanna Anna nevű gyermekét. 1804-1813. között nem ismerjük Hrúz János és családja lakóhelyét. Időközben első felesége meghalt, és 1813. aug. 8-án Pesten kötött második házasságot Brhely Évával. A következő évben gyermekük is született.³⁵ Sajnos, a Petrovits és Hrúz család életéről csak a születéseket, házasságkötéseket, halálozásokat feltüntető anyakönyvi bejegyzések őriztek meg nagyon hézagos adatokat, de ezek legalább megbízhatók, és elősegítik, hogy vándorlásuk útját nyomon követhessük. Elvétve a társadalmi és nemzetiségi problémákra nézve is némi támpontot nyújtanak.

Már az a körülmény, hogy Hrúz János 1813-tól bizonyíthatóan Pesten, mint csizmadia működött, János fiát is itt e mesterségre tanította, képzettebb, tehát polgári állású iparosra enged következtetni. Ellene mond ez annak a beállításnak, hogy a Hrúz család Necpálon uradalmi cseléd sorban, mint „bocskorfűző, paraszt suszter” élt. A népes család természetesen és hihetően szegénysorban élhetett.

Kétségtelen, hogy a Hrúz család szoros kapcsolatban állt a szlováksággal. ezt leginkább az bizonyítja, hogy Hrúz János bátyja, Hrúz György Pest megyei szlovák népességű községben – Csíktarcsán (Nagytarcsa), Maglódon tanítóskodott, előzőleg pedig a Nyitra megyei Mosócon. Itt tanította Kollár János későbbi pesti ev. szlovák lelkészt is. Az idős korában Pesten élő Hrúz Györgytől Kollár szlovák népdalszövegeket is gyűjtött.³⁶

Hrúz György személyével kapcsolatban több, a Hrúz család viszonyainak megismerése szempontjából lényeges körülményre kell felfigyelnünk. Mindenekelőtt arra, hogy a Hrúz család körében, a költő anyjának közvetlen rokonságában már értelmiségi emberrel találkozunk. Hrúz György a költő anyjának nagybátyja. Azok az emlékezések, hogy Hrúz Mária egy ideig tanító nagybátyja maglódi házában élt, azt jelentik, hogy műveltebb emberek környezetébe került, tehát maga is művelődött. Itt feltétlenül „családtagi minőségben” tartózkodott, miként Jakus Lajos is vélekedik, s nem egyszerű cselédsorban, ahogyan az életrajzok eddig szerették feltüntetni.³⁷ Nem közvetlenül Turóc megyéből jött le egyedül a nagybátyjához, hanem minden bizonnyal már apjának Pestre költözése után, valószínűleg 1814-ben.

Hrúz Györgyéktől került át a költő édesanyja az ekkor Maglódon lelkészkedő Martiny Mihályékhoz. Az evangélikus paplakban segédkezett a házi munkák elvégzésében, ezért bizonyára díjazásban is részesült, az itt töltött idő sem tekinthetjük azonban lealázó szolgai állapotnak, cselédsorsnak, hanem inkább családtagként bánhattak vele. Így ebben a helyzetben is a további művelődésre volt alkalma.

Martiny Mihály 1818-ig lelkészkedett Maglódon, s ez év őszén került Kiskőrösre. Hogy Martiny Mihály ajánlotta volna Hrúz Máriát, mint „jó cselédet” a pesti szappanos és gyertyaöntő Weisz Tamásnak (nem Károly volt, amint az emlékezés írta), s így került a költő anyja Pestre, a Király utcába, éppúgy ellenőrizhetetlen adatközlés, mint ez az egész pesti cselédélet és ennek minden, a Petőfi életrajzi irodalomba eddig bekerült részlete. Ezek közlője, Szeberényi Andor, Petőfi iskolatársa, a költőnél is fiatalabb volt, s hallomásait 1873-ban közölte, 56 évvel Hrúz Mária állítólagos pesti cselédeskedése után.³⁸ Minthogy Hrúz Mária és családja 1813-ban már kétségkívül Pesten lakott, nem helytálló ma már az olyan életrajzi ismertetés, hogy ide „riadt cselédlény”-ként és „átmenet nélkül került be faluról” (Maglódról).³⁹

A nagylányság Pesten töltött időszaka a magyar nyelv elsajátítására, a városi élettel együtt járó művelődésre is alkalmat nyújtott, még ha a költő anyjának anyanyelve a szlovák volt is. Inkább arra gondolhatunk azonban, hogy már Necpálon kezdett magyarul is tanulni, s itt iskolába is járt. Necpálon ugyanis jelesebb iskola működött. Miként ezt Jakus Lajos legújabb tanulmányából láthatjuk, három iskolarektor is: Farkas András, Scholz József és Medveczky Tóbiás Necpálról került a Galga völgyébe.⁴⁰ Ahol a nagybácsi, Hrúz György már magasabb iskolai tanulmányokat végez, tanítóvá válik, s az apa is iparosember, tehát szükségét érzi a tanulásnak, ott elképzelhetetlen, hogy gyermekeit ne járassa a helyi iskolába. A tanítók nevéből következtethetően az iskolában magyarul is kellett tanulniuk a gyermekeknek.

Hrúz György nagybácsi és Hrúz János, a költő anyai nagyapja is bizonyára tudott magyarul. Sőt érdekes, hogy Hrúz György tanító anyjának a neve magyar: Horváth Anna.⁴¹ – Hrúz János ugyancsak János nevű fia – Hrúz Mária testvére – szintén magyar leányt vett feleségül: Garai Évát.⁴² Mindebből következik, hogy a Hrúz családnak magyar családokkal való házassági kapcsolatai révén is a magyar nyelvvel már elég korán érintkezésbe kellett jutnia, s a költő anyja nem felnőtt korában kezdett el magyarul tanulni.

Ilyen szempontból érdekes szemügyre vennünk azokat a fennmaradt emlékezéseket, amelyek Petőfi anyjának nyelvismeretéről, beszédsajátosságáról szólnak. Abban az időrendi sorban tekintjük át ezeket, amint a nyilatkozóknak a költő anyját alkalmuk volt megismerni.

Ujlaky István szabadszállási tanító 1830-ban került kapcsolatba Petrovits Istvánnal, amikor a kis Sándort itt rövid ideig tanította. Az apát „igen pontos, másokat becsülő, tiszta jellemű ember”-nek írta. Petrovitsnét, majd mindkét szülőt így jellemezte: „Neje hasonlókép szorgalmas házinő, minden munkájában igen tiszta, folyvást könnyű fehér főkötőben járt, mindkettő születésre szláv, nyelvre pedig magyar volt; azonban a férj nejénél jobban bírta a magyar nyelvet.” – Ujlaky a költő anyjának beszédét egy tőle idézett mondattal is szemléltette: „bizon, Petrovics, míg áz á nyárs Pestre van” – mondta, amikor a férje úgy nyilatkozott, hogy a sok malacukat „nyársra húzzuk s megesszük”.⁴³  - A költő szülei ekkor már több mint egy évtized óta éltek – a kiskőrösi bérleti időszakot leszámítva – színmagyar környezetben, Szabadszálláson és Kiskunfélegyházán. Ujlaky közléséből is látszik, hogy Szabadszálláson a Petrovits családról az a tudat élt, hogy az apa is, az anya is „szláv”, azaz szlovák születésű. Egy alkalommal a szabadszállási vendégfogadóban Bagó Kis István asztalosmester egyéb sértő kifejezései között Petrovits István „gyütt ment Tóth Lelkét gyalázatos kifejezésekkel káromolta”, s ezt a „tsendes flegmájából” kijött Petrovits tettlegesen torolta meg.⁴⁴ Petrovitsné húgát, Baranyai Péterné Hrúz Annát egy kényes természetű peres ügy alkalmával 1840-ben is becsmérlően „tót” jelzővel illették.⁴⁵ Baranyainé, mint egy ideig szintén szabadszállási bérlő felesége és kocsmárosné pedig a kiskun városban közismert személy volt. Ekkor már közel két évtized óta itt laktak, s bizonyára szintén jól tudott magyarul. Szabadszálláson élt azonban egy megrögzött tudat, hogy ez az idegenből ideszakadt „gyütt-ment” Petrovits-Hrúz család „tót”, szlovák. Bizonyára feltűnőnek találták itt Petrovits István „tótos”-nak vélt palóc-magyar beszédét is, nem úgy, mint Kiskunfélegyházán, ahol a nép is ezt a nyelvjárást beszélte, mert a város lakosságának nagy része a 18. század közepén palóc nyelvterületről települt ide. Félegyházáról nem is ismerünk olyan megítélést, hogy a költő családját „tót”-nak vélték.

Ma már tudjuk, hogy a költő atyja tősgyökeres magyar nyelven beszélt és írt. A kiskunfélegyházi levéltárban talált több, üzleti vonatkozású kézirata alapján mutattam rá erre először.⁴⁶  Bár az Ujlakytól idézett mondatrészlet ékezettel jelölt á hangjai a legjellegzetesebb palóc tájnyelvi sajátságra is utalhatnak, a kiskunfélegyházi bérleti évek alatt Petrovitsné magyar nyelvtudása is ilyen nyelvjárási ízzel fejlődhetett, a későbbi időből való közlésekből az tűnik ki, hogy beszéde élete végéig megőrzött bizonyos szlovákos jellegzetességet.

Koren István a költő szüleinek beszédéről a következőket közölte: „édes anyja, Hrúz Mária, turócmegyei származású nő, csak hibásan beszélt magyarul...; atyja pedig, Petrovics István felsőbb nódrágmegyei származású lévén, a magyar nyelvet csak mint mészáros sajátította el.”⁴⁷  Bár kétségtelen, hogy Koren István a költő szüleit jól ismerte, 1835-38-ban, a Petrovits fiúk aszódi diákoskodása idején gyakran találkozott velük, az apáról közölt adatai minden bizonnyal tévesek. Petrovits István ugyanis a Pest megyei magyar Kartal községben született, ugyancsak az itteni magyar Valkó községben töltötte gyermekkorát, tehát e községek palóc nyelvét sajátította el. A diák Petőfi Sándornak Aszódon tanúsított magatartása és az a megvallása, hogy ő magyar, nem valamiféle, a szlovák származás megtagadásának fogható fel, hanem abból a valóságból következett, hogy mindkét fiú kunsági születésű és magyar anyanyelvű volt. Az aszódi anyakönyvekben nem is találunk ez időben rajtuk kívül más kunsági lakos tanulókat.

Koren István Petőfi anyjáról inkább származási helyének ismeretében írhatta, hogy a magyar nyelve hibásan beszélte – mint ahogy Petrovits Istvánról is azért írta, hogy magyarul csak később tanult meg, mert Nógrád megye felső részéről származónak gondolta. Petrovitsné ekkor már jól tudhatott magyarul, hiszen csaknem két évtized óta magyar környezetben élt, alföldi kiskun magyar városokban.

Sass István orvos Vácott látogatta meg Petőfivel együtt a költő szüleit. A „kedveskedő beszédű” édesanya akcentusáról ezt írta: „A magyar szót hibátlanul, de kiskőrösi kiejtéssel beszélte.”⁴⁸ – Ez a „kiskőrösi kiejtés” nyilvánvalóan szintén szlovákos beszédre utalás, abban a tudatban, mintha Kiskőrösnek valami hatása lett volna a költő anyjának beszédsajátságára. Olyan vélekedést, hogy még maga Petőfi is előbb a szlovák nyelvet sajátította volna el Kiskőrösön, a Petőfi életrajzi irodalomban is találunk⁴⁹, de nyilvánvaló, hogy ez nem más, mint bizonyos feltételezett kiskőrösi hatások téves értelmezése.

Arany Jánostól származik a legkésőbbi és legmegbízhatóbb tudósítás Petőfi szüleinek magyar beszédéről. Petőfinek 1848. május 5-én kelt, hozzá intézett levelét látta el feljegyzésekkel. Itt többek közt szólt arról, hogy 7-8 napig a költő vendége volt a Dohány utcai lakásban. A „szülei is vele laktak, ő látta el asztal- s szállással őket. Tisztességes szobája volt a két öregnek, külön -, Petőfi a leggyöngédebb fiúi tisztelettel bánt velök. Atyja felföldi kiejtéssel, de jól beszélt magyarul, anyja nem mindig ejtett tisztán a magyar szót, de folyvást beszélte.⁵⁰ Arany János tehát bizonyos különbséget figyelt meg a költő atyjának „felföldi”, azaz palóc tájnyelvi beszéde és anyjának bár folyamatos, de olykor idegenszerű kiejtése között.

A Hrúzok sorában a költő anyai nagyapjának iparos foglalkozása és Hrúz György tanítói tevékenysége a család polgárosodásának kétségtelen bizonysága. Társadalmi vonatkozásban ezt az állandóságot mutatja, hogy Hrúz János két fia szintén mesterember lett: János is csizmadia, Ádám „faragó” és kerékgyártó, azaz bognár, a lányok pedig mind iparosokhoz mentek férjhez: Mária és Anna székálló-mészáros, bérlő emberekhez, Éva Benczúr Mátyás csizmadiához.⁵¹ Érdekes, hogy a Hrúz családnak van egy Kecskeméten már korán, az 1730-as években megtelepedett ága. Itt, e magyar városban Hrúz Mihály lakatos 1742-ben a lakatoscéh főmestere. Házat, malmot, jelentős földbirtokot szerzett, utódai is jómódú iparosok, gazdálkodók, kereskedők, a leányok értelmiségi, tisztviselő emberekhez mentek férjhez.⁵² A költő családjával tartották a rokonságot, mert Sándor is Kecskeméten egy ideig Hrúz Mihályéknál lakott, és Hrúz Juliska, „idős leányrokon” volt a gyermek Petőfi gondozója.⁵³ Ezen az egy adaton kívül más kapcsolatot nem ismerünk Petőfi anyai ági rokonai és a kecskeméti Hrúzok között. A családtörténeti kutatás egyik fontos feladata lenne, hogy a Hrúz család e korán magyar környezetbe jutott ága és Petőfi Hrúz-rokonsága között az összefüggést feltárja.⁵⁴ Mindenképpen a költő megértéséhez jutunk közelebb, ha vele kapcsolatban a családtörténeti kutatást is fontos feladatnak tekintjük. Társadalomtörténeti és településtörténeti, bizonyos vonatkozásaiban gazdaságtörténeti szempontból még akkor is érdekes és érdemes lenne annak alapos felderítése, hogy a Felvidékről az Alföldre miképp jutottak el ezek a boldogulást kereső családok, ha nem legnagyobb költőnk származástörténetével lennének összefüggésben. A probléma tehát nemcsak a szülőkig és a nagyszülőkig visszamenőleg tarthat számot az érdeklődésre.

Kétségtelen, hogy az adatgyűjtők és a biográfusok a költő származásáról már sokkal több ismeretet hoztak eddig is napvilágra, mint amennyit családja múltjáról maga a költő tudott. A népnek és annak az iparos-polgári társadalomnak, amelyből Petőfi sarjadt, a legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy az ősök nyilvántartásával törődjék. A családi hagyomány legtöbbször már a nagyszülőkről is csak homályos értesüléseket őrzött meg az unokák számára. Petőfi is megvallotta ezt Gróf Teleky Sándorhoz c. versében.

Te elfáradsz, míg őseidnek

Végigtekintesz névsorán,

Én jóformán azt sem tudom, hogy

Ki és mi volt a nagyapám.

Petőfi a halhatatlanságig emelkedett anélkül, hogy szellemi adottságainak eredetét kiemelkedő ősökre tudta volna visszavezetni. A Petőfi-várás, születésének közeledő másfél é évszázados évfordulója arra kötelezi a kutatókat, hogy ne csak merengjenek géniusza születésének csodáján, hanem még eléggé nem tisztázott életrajzi problémák megfejtésével segítsék elő alkotásai, egyénisége és jelleme jobb megértését.

JEGYZETEK

1) Havas Adolf, 1892. I. IX., Jókainak e kiadványhoz írt előszavában

2) Győry Vilmos, 1883. I. 109. – Közli Hatvany Lajos, 1967. II. 633-634. és 681-682. – Petőfi atyjának névaláírása 1848 decemberében írt levelén: „Petőfi Istvany”. Petőfi Összes Művei, 1964. VII. 184. A továbbiakban e kiadvány PÖM rövidítéssel.

3) PÖM, 1956. V. 25.

4) PÖM, 1964.VII. 205. Fájdalmát Bem tábornoknak is megírta. Uo. 207. A szülei sírkövére Petőfi cask ennyit vésetett: „A legszeretettebb atya s a legszeretettebb anya.”

5) PÖM, 1956. V. 147.

6) Jókai Mórhoz 1854. ápr. 25-én írt levelében, Országos Széchenyi Könyvtár kézirattára. Fond. VII. 153.

7) Bács-Kiskun megyei Lt. Kecskemét, „Utazó Levelek Jegyző Könyve az 1836-k Évi Április 4-k Napjától Kezdve”, Szabadszállásról, 1836. évi 210., 373. és 1837. évi 167. sz. bejegyzés.

8) Kéry Gyula, 1908. 26-28.

9) Hatvany Lajos, 1967. I. 128. Latkóczy Mihály közléséből.

10) A költő öccse felháborodottan utasította vissza, hogy „a legjobb szülők emlékét miként homályosítják be rosszul értesültek s egy aggságtól és nyomortól sujtott elme”, midőn az 1872. évi születési per idején Martiny Károlynak olyan bíróság előtt tett tanúvallomása látott napvilágot, amely szerint ő vitte el Sándort, a költő atyjának „ellenzése dacára” Aszódra, az itteni algimnáziumba, tanulmányai folytatása végett. Koren István már azt írta, hogy az apa hozta el Sándor fiát Aszódra, „keresztapja, Martiny Károly úr ajánlatára”. Korennek ez a közlése 1875-ben történt. Feltehetőleg Martiny Károly három évvel előbb közzétett tanúvallomásának reá való hivatkozása nyomán szólt Koren a keresztapa ajánlásáról. Minthogy a költő mindkét szülője otthonos volt Aszódon, korábban maguk is itt éltek, e mezővárosban rokonaik, ismerőseik laktak, a jóhírű algimnáziumról bizonyára volt tudomásuk. Valójában nem volt szükség senki ajánlására, miként ezt Petőfi István is közölte. – Ld. ezekről Hatvany Lajos szemelvényeit, i. m. 171-173.

11) Orlay Petrics Soma, 1879. Ld. PÖM, 1964. VII. 285.

12) Dr. Borsos Imre csongrádi orvos volt szíves megküldeni nekem a levélben közölt emlékezéseket. Az adatokat közlő Heinrich János az ő nagybátyja volt, az emlékezéseket tőle hallotta. – A kiskunfélegyházi levéltár múlt század eleji házösszeírásaiból kitűnik, hogy Heinrich György valóban a Petrovitséktól bérelt mészárszék és lakóház közelében lakott, a IV. tizedben. Ugyancsak György nevű fia és György nevű unokája egy évszázadon át folytatta itt a tímármesterséget. Borsos Imre dr. nagyanyja, Heinrich Rózsa (1848-1920) a Félegyházán elsőként megtelepült Heinrich György unokája volt.

13) Ld. Hatvany Lajos, i. m. I. 123.

14) Bács-Kiskun m. Lt., szabadszállási Petrovits-féle okmányok 41. sz. „Kiss Kún Sz.Szállásán az Város Háza alat Levő Boltban Kiszel Josef Inas Dobrojevits Ignátz Fűszeres Kereskedőnél”, olvasható az adósok könyvének egyik lapján. Vezetése a „2-dik Bíró Úr Rendeléséből parantsoltatott.” – Az „Ef Káve” máshol „Fájin Kávé”, azaz finom kávé alakban fordul elő.

15) Országos levéltár, 0 171. sz. (Oberstaatsanwaltschaft), 1849. 51. 6-7. l. Ezekről a kérdésekről részletesebben „Petőfi lefoglalt könyvtára és irományai” c. dolgozatomban szólok.

16) Dr. Mikes Lajos-Dernői Kocsis László, 1930. 298-300.

17) PÖM, V. 147. és VII. 188. – Kiss József tud. kutató e tanulmányról írt lektori véleményében kiegészítésként utalt arra, hogy Petőfi édesanyjának idézett soraiban az „őtet”, „életök” és talán a „szeretetteim” szóalakok is „az anya tájnyelvi, ill. egyéni sajátságait tükrözik: tehát ezek az adatok a másolatnak – legalábbis részbeni – hitelességét jelzik.”

18) Dienes András, 1968. 43.

19.) Uo. 268. Dienes itt Petőfi anyját teljes analfabétának tünteti fel, aki nem hogy írni, de valószínűleg még olvasni sem tudott. Erre bizonyítéknak tekintette dr. Sass István orvosnak azt a közlését, hogy váci látogatásakor Petrovits István éépen felolvasott a feleségének a lapokból. Természetesen éppúgy lehetséges, hogy a felolvasás feladata más okból, pl. az anya gyengülő látása miatt hárult az apjára.

20) PÖM, VII. 459.

21) Hatvany Lajos, 1967. I. 867.

22) Dienes András, 1968. 26., késői emlékezés közlése.

23) Balló Rudolf, 1886., 677-678. – Ugyanez Dienes Andrásnál: „Ahhoz is alig fér kétség, hogy már eladó leány lehetett, és még nem tudott magyarul, .... felnőtt korában tanult meg magyarul.” 1968. 26.

24) Zilahy Károly, 1864. 3.

25) Balló Rudolf, 1886. 677-678.

26) Fischer Sándor, 1890. 3. Előbb német nyelven megírt és Lipcsében megjelent, majd magyarra fordított életrajz.

27) Gyöngyössy László, 1887. 366-368. – Fischer a felhasznált forrásokban Gyöngyössy L.: Petőfi Aszódon, Nemzet, 1886. 20. számára hivatkozott. 1889. 623.

28) Hatvany Lajos, 1967. I. 33.

29) Dienes András, 1968. 43.

30) Ferenczi Zoltán, 1896. I. 8-9-

31) Dienes András, 1968. 260-261., kutatásainak naplószerű közlése, és Dienes András, 1958. aug. 2. hírlapcikk. Sándor József, 1958. aug. 25. hírlapközlés. Sándor József az aszódi egyik anyakönyvi bejegyzés nyomán jutott el ugyancsak a nagybiccsei levéltárba, találta meg Hrúz Mária keresztelésének bejegyzését, sőt Necpálon a költő anyjának szülőházát is felkutatta.

32) Keresztelésének ideje: 1762. ápr. 6. – Elég általános szokás, hogy a régi anyakönyveknek a keresztelés napjára vonatkozó bejegyzését az életrajzi adatközlő munkák, mint itt Dienes András is (261.) a születés napjának fogadják el. Rá kell azonban mutatnunk, hogy a 18. sz-ban és a 19. sz. első évtizedeiben a különféle egyházi anyakönyvekben a születés napjának bejegyzésére még nem volt rovat, és csak a keresztelés napját tüntették fel; ez pedig nem vehető azonosnak a születés napjával.

33) PÖM, 1956. V. 46.

34) Mezősi Károly, 1960. 361-364.

35) Jakis Lajos, 1967. 13.

36) Uo. 17. és az ide tartozó jegyzetek. Hrúz György 1759-ben született, tehát három évvel volt idősebb János nevű öccsénél, Petőfi anyai nagyapjánál.

37) Uo. 14. – Hrúz György 1809-ben került Csíktarcsáról Maglódra, s itt 1816-ig működött. Dienes András vitába szállt Ferenczi Zoltán „félig cseléd” vélekedésével is (Petőfi életrajza I. 9., Hrúz Györgyék házánál): „holott egészen az volt”. A továbbiakban, ennek a nézetének döntő érvényességét kívánva, Dienes ezt írta: „Még napjainkban is találkozunk olyan állásponttal, mely tagadni igyekszik ezt a cselédeskedést, azt valami patriarkális sütni-főzni tanulásnak nevezi (i. m. 259.). Dienes Aszódon olyan késői legendát is gyűjtött, amely szerint Hrúz Mária „nem csupán a Podmaniczkyaknál volt mosónő, hanem több helyen is szolgált itt cselédként... A fiatal cselédlány nagyon dolgos volt, ennek ellenére előbb-utóbb minden helyéről elküldték, mert folyton énekelt.” Ebéd után, mosogatás közben „a cselédleány órákon át dalolt”, s ezzel zavarta a délutánonként szunyókáló gazdáit. (1958. 70.). Az ilyen emlékezés nyilvánvalóan a folklorisztika és nem a tudományos életrajz körébe tartozik, bár Dienes dokumentációként is idézi (1968. 268.). – A Podmaniczky bárók kastélyában „mosónő”-ként végzett munkálatokról egyedül Balló Rudolf szólt id. cikkében, 1886-ban, bizonyára hallomás alapján. Ide Hrúz Mária állítólag azután került, hogy Lányi Samu hűtlen lett hozzá, a leány Aszódra jött, hogy a „másik”-kal, az ekkor itt székállólegényként tevékenykedő Petrovits Istvánnal „vigasztalódjék”. A késői emlékezések a cselédsorsot és Hrúz Máriát menyasszonykodását így szőtték össze inkább legendákká, mint életrajzi valósággá. Ha az aszódi bárók kastélyában Hrúz Mária valóban szolgált is, akár mosónői minőségben, az akkori feudális viszonyok között ez kevésbé tartozott a lealázó munkakörök közé.

38) Seberiny, Andrej, 1873. – Szeberényi Andor 1824-ben született. Apja Maglódon volt ev. lelkész, korán elhunyt. Életrajzát ld. Dienes András, 1968. 266-267.

39) Dienes András, 1968. 41.

40) Jakus Lajos legújabb tanulmánya: Evangélikus iskolák és tanítóik a Galga völgyén a 18-19. században, kézirat.

41) Jakus Lajos, 1967. 16., a liesnói ev. egyház anyakönyvéből. 42. Uo. 13.

43) Ujlaky István, 1881. ápr. 4.

44) Bács-Kiskun m. Lt., Kecskemét, szabadszállási tanácsi jk. 1828. márc. 4-i bejegyzés.

45) Szolnok m. Lt., Szolnok, Hármas Kerület Levéltára, 1840. 4. 953. sz.

46) Mezősi Károly, 1961. 49. – Ezt az álláspontot tanulmányom lektorálója, Dienes András opponens véleményével szemben is fenntartottam. Utóbb Dienes maga is korrigálta Petőfi atyjának egyetlen fennmaradt, saját kézírású leveléről közölt korábbi véleményt, hogy e levél Petrovits István szlovák nyelvűségét tükrözi. 1868. 264. – Ld. PÖM., VII. 453.

47) Koren István, 1875. 337-338.

48) Sass István dr., 1884. 830-831.

49) Hatvany Lajos, 1967. I. 148. és a szerkesztői megjegyzés arról, hogy Hatvany véleménye a gyermek Petőfi szlovák beszédéről „puszta feltevés, mely egy-két igen késői, megbízhatatlan emlékezésen, illetőleg hagyományon alapul”.

50) PÖM, VII. 416.

51) Jakus Lajos, 1967. 15-16.

52) Uo. 18-19. – A kecskeméti ev. egyházi anyakönyvekben a nagyon kiterjedt család nevét általában Hruz – Hrúz alakban írták, de előfordul a Rhúz, Rúz, Rusz névírás is. A 18. sz . végén és a 19. sz. elején a Hrúz lányokat jegyző, uradalmi ispán foglalkozású nemesifjak vették nőül. Hrúz Mihály is egy gyóni nemesleányt vett feleségül (Házasultak anyakönyve). Hrúz (Rusz) István vagyona a 18. sz. végén 61 hold szántó, 12 kapás szőlő; volt malma, árendája, a házában 2 zsellér lakott (Bács-Kiskun m. Lt., kecskeméti „Conscriptio Facultatum pro Anno 1892/93.”9.

53) Ferenczi Zoltán, 1896. l. 47.

54) A kecskemétinél is bonyolultabb, de talán nem megoldhatatlan feladatot jelent a Hrúz családra vonatkozólag annak megállapítása, hogy a költő anyai ágon rokonságban volt-e a Pest megyében is honos armális nemes Hrúzokkal. – Hrusz Sándor budapesti lakos a közelmúltban két okmányt adott át nekem. Az egyiket 1847. október 15-én Mártonffy Ignác Pest megyei szolgabíró állította ki Domonyban „Nemes Hrúz János”, itt lakó, 33 éves férfi számára. Ez a Pest megyei község a költő családjának életében is nevezetes, hisz itt halt meg 1817-ben Petőfi nagyapja, Petrovits Tamás. Az atyja is működött itt, mint székállólegény.

A mások okmány a Hrúzok eredeti armális nemesi oklevele. Eszerint I. Lipót 1659-ben armális nemességet adományozott Hrus – más nevén Uyheli  - Miklósnak, a feleségének, Huskay Annának, tovább Hrus Miklós János nevű unokatestvérének, akinek a neve egyébként Gombik. A nemesség adományozása a család már eddig született és ezután születendő mindkét nembeli tagjaira, utódaikra szólt. A nemesi oklevelet még az adományozás évében, Trencsén vármegyében és városában kihirdették.

Az armális nemességet a régi századokban és a török harcok, hódoltság idején is vitézi tettek, bizonyított vagy várt hűség fejében adományozták az uralkodók. A Hrúzok nemességére vonatkozó adatok a kutatókat természetesen óvatosságra is kötelezik. Arra, hogy ne mondjunk elhamarkodott véleményt, nehogy esetleg úgy járjunk, mint a múlt századi genealógusok és életrajzírók, akik egy ugyancsak I. Lipóttól 1867-ben, Petrovics Mártonnak és Jánosnak adományozott nemesi oklevél alapján, a leszármazás megvizsgálása nélkül hirdették, hogy a költő is ebből a nemes Petrovics családból származott. Mindez azonban utóbb cáfolatra szorult. A Hrúzok nemességével adományozott „arma”, címer zöld mezőben ágaskodó egyszarvút (monoceros) ábrázol. A trencséni kihirdetés záradéka a családnevet Hruss alakban írta.

Jakus Lajos Domonyból Hrúz Sámuel 1845-ben történt halálának adatát említi; valószínűleg azonos volt az 1820-as évek elején Pécelen élő Hrúz Sándor csizmadiával (i. m. 20.), tehát Hrúz Mária apjával azonos foglakozást űző iparos volt. A korabeli iparosok között egyébként igen gyakoriak az armális nemesek. A nemesi oklevél jelenlegi tulajdonosának dédnagyapja is Hrusz Sámuel volt, az apja pedig Hrusz János. Apostagon született, 1813-ban. Később vendéglős lett Budán. E néhány adatból is látható, mennyire nehéz feladat vár a Hrúzok családtörténetének kutatóira. A ma élő Hrúzok is, családi hagyományokra hivatkozva, a költő anyjával való rokonságukat vallják.

IRODALOM

• Balló Rudolf, 1886. Petőfi szüleiről. „Fővárosi Lapok” 23. évf. ápr. 4. Budapest.
• Dienes András, 1968. A fiatal Petőfi (A költő származása és életútja 1838 nyaráig). Budapest, Posztumus mű.
• Dienes András, 1957. A legendák Petőfije. Budapest.
• Dienes András, 1958. Hol született Petőfi édesanyja? „Magyar Nemzet”, aug. 2. Budapest.
• Ferenczi Zoltán, 1896. Petőfi életrajza. Budapest.
• Fischer Sándor, 1890. Petőfi élete és művei. Budapest.
• Gyöngyössy László, 1887. Petőfiék Aszódon. „Vasárnapi Újság”, 34. évf. máj. 29. Budapest.
• Győry Vilmos, 1883. Petőfi szülőiről. „Koszorú”, I. köt. 7. sz. Budapest.
• Hatvany Lajos, 1967. Így ét Petőfi. I-II. Budapest.
• Havas Adolf, 1892. Petőfi Sándor összes költeményei. I. Budapest.
• Jakus Lajos, 1967. Petőfi ősei Aszódon és Pest megyében. Múzeumi Füzetek 3. sz. Petőfi Múzeum Aszód.
• Kéry Gyula, 1908. Friss nyomon. Budapest, Petőfi Könyvtár 1. füz.
• Koren István, 1875. Petőfi Sándor Aszódon. „Vasárnapi Újság”, 22. évf. máj. 30. Budapest.
• Mezősi Károly, 1960. Adatok a Petőfi-genezishez. Irodalomtörténet. Budapest.
• Mezősi Károly, 1961. Petőfi és családja a Kiskunságban. Kiskunfélegyházi életük. Irodalomtörténeti Füzetek 33. sz. Budapest.
• Mikes Lajos dr. – Dernői Kocsis László, 1930. Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és halálos ágyán tett vallomásai. Budapest.
• Orlay Petrics Soma, 1879. Adatok Petőfi életéhez. „Budapesti Szemle”, 19. köt. 37. és 38. sz. Budapest. – Petőfi Összes Művei – PÖM – akadémiai kiadás, 1956. V. köt., 1964. VII. köt. Budapest.
• Sass István dr., 1884. Látogatás öreg Petőfiéknél Vácon. „Vasárnapi Újság”, 31. évf. dec. 28. Budapest.
• Sándor József, 1958. Megtalálták Petőfi édesanyjának szülőházát. „Hétfői Hírek”, aug. 25.
• Seberiny Andrej, 1873. Marina Hruz. Narodine Noviny. IV. évf. 11-13. sz.
• Ujlaky István, 1881. Petőfi gyermekkorából. „Pesti Napló”, 32. évf. ápr. 4.
• Zilahy Károly, 1864. Petőfi Sándor életrajza. Pest.

(Forrás: Studia Comitatensia 1. Szentendre, 1972. - http://muzeum.arcanum.hu/kiadvanyok/index/a111127.htm?v=pdf&q=WRD%3D%28szendrey%20j%C3%BAlia%29&s=SORT&m=30&a=rec#pg=282&zoom=f&l=s)