![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjxyvERUF7w3WL-_XqeeFiPJWLl7d2y6xyjnpo3_-0UaK5TPGIOEliz-eEveqyAs30CTiXLpjcZbXwyRibauMx7golYCIs2E79US0b1o7sc6M04eiWe87r37DyQLH2FGbAly44ynzKVc9M/s200/vajda+j%25C3%25A1nos.jpg)
Lányszív, ha sok a búja, megreped;
Hős férfié utóbb kővé mered.
Mely szikrává törik, mint a koha,
De meg nem lágyul az többé soha.
Villámot hány az ég, majd megszakad;
A kemény kőszirt állja - és kacag.
Hadd üsse, rontsa, fáradjon bele
Az istennyila: nem gondol vele!
Égesse le a kopár ormokat,
Úgysem terem többé virágokat!
Ne is kímélje dacos homlokát,
Nem kér kegyelmet tőle - ő sem ád!
Mert bár ha nincs többé öröme, búja:
Van olthatatlan égető bosszúja,
Mit magzatként rejt, éleszt minden órán
Mélységes méhében, miként a volkán...
Jaj akkor néktek, ellenségei!
Ti környékének pára gőzei!
Kik gyülekezve a felhősereg
Hadában villámokká lettetek,
A védtelenre lerohantatok,
S fölötte állnak palotáitok.
Üszökbe, lángba borul majd a nap,
Egyszerre a tűzláva mind kicsap,
Alattatok megint, reped a föld;
S ha majd a rémület mindent kiölt:
Csontjaitok rakásra égeti,
S sírjaitokat is betemeti!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése