- Lechlade, Gloucestershire -
A tág légkörből szél söpörte szét
a párát, mely a napnyugtát fedi,
s körülfonták a Nap pilledt szemét
a sápadt Est komor sugárú fürtjei:
Csend s Alkony, ember nem kedvelte pár
sötét völgyből, kéz kézben, erre száll.
Varázsuk a tűnő napra legyint,
bekerít földet, tengert, csillagot,
hatalmuk fény, hang, mozgás érzi mind:
suttogó válaszuk az igéző titok.
Szél sincs, vagy a templom-tető moha
meg sem érzi, oly lágyan száll tova.
Te is, tűz-gúlaként szentély felett
égnek szökkenő légies Torony,
némán uralod édes kényüket:
már az ég színe ül sötétült ormodon,
s a lassan elmosódó csúcs körül
csillagok s éji felhők nyája gyűl.
A holtak sírjuk mélyén alszanak,
s míg, alva, porlanak, egy furcsa nesz
kél a sötétben – érzés? gondolat? –
férges ágyukból, s ki él, borzongni kezd
s érzi baljós csendjét, nem hallja bár,
mert a szótlan éj s ég felitta már.
Ily ünnepin a halál is szelíd,
s mint a derűs éj, lágyan, hívogat;
sírok közt játszó kandi gyermek, itt
elhinném: a halál csak édes titkokat
rejteget, s hol sóhajtalan pihen,
kedves álmok őrködnek szüntelen.
(Ford.: Tótfalusi István)
(Forrás: Shelley versei 11-12. old. – Európa Könyvkiadó 1973.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése