![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjULGXu1QclBxe7FzRHL2f3-tO8GjEtOaXbdZ35myQpvbban1LW9OZsxgIlcovNkFDxgAuThzZKFDtAdYYOVMRJjemJs_ZdmtLntGGy236QJ8UA4wszZYJhL85JDrm4s4j9Y5tTTqL6FVU/s200/l%25C3%25A1szl%25C3%25B3+no%25C3%25A9mi.jpg)
Az tartja bennem az erőt:
egyszer majd úgyis visszanézel.
Pontosan akkor, amikor
már nem törődöm az egésszel.
Így ébredek, így alszom el, ilyen bután.
Hozzászokom a gyávasághoz: elhiszem,
hogy semmivel sem áltatom magam,
csak bámulok utánad,
ahogyan feloldódsz a délutáni fényben.
Mint bárki más. Egészen szép vagy.
Nem fogadlak el,
és minden mozdulatod értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése