![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEiOnmGWEbI2fY6aEnfm7rLDmostUyaV4PziwXcGUnNtU_NYIrI98xuY-p_akSK-01_6giJ4ps_xI7mL37khfCyd3OjDZNbjICtqddz3cFnCalioUa17Oifrn8yxyomECdLs2zTcogTtRk4/s200/kosztolanyi+%25C3%25ADroasztalanal.jpg)
Oly mélyre estünk, hogy nem hullhatunk már,
nincs is magas és nincs számunkra mély.
Anyánk nyelvén sikoltunk a világhoz,
mi lesz szivünkkel és mi lesz szavunkkal,
ha jő az éj?
Ti messze költők, akik távol innen
emelkedtek az Isten szívihez,
mi földön ülünk már s szavak hamúját
kapargatjuk, és fölzokogva kérdjük,
mi lesz, mi lesz?
A versünk is már csak segélysikoltás,
mely ki se hat a tűzön-poklon át,
mint gyönge csecsemőé, kit megölnek,
és mint a szűzé, akit meggyaláznak
a katonák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése