Révai Miklós: Berents keresztyénnek (1779.)

Nossza, kezet fogjunk, lelkem fele, drága Berentsem!
Csak kedvünk légyen, mindenen általesünk.
Próbáltad, nem is olly darabos mí drága hegyünkre
Új útunk, csak még törje további nyomod.
Kapj többekbe, s ne hajts henye népnek túnya szavára,
Már kiket éltökbenn ellep örökre porok.
Tisztelet és siralom nélkűl veti durva halálok
Őket vissza megínt képtelen álmok alá.
Ó te! kinek jobb észt ép testbenn a kegyes Isten
Bőven adott, annak kincseit el ne temesd.
Vissza akarja, tudod, még több nyereséggel időre:
Mentséged se lehet, minden előbbre segít.
A magyar ékes-szóllást is te mi kedvesen ejted:
Szép szavaidra hevít szíveket édes erő.
Mért fosztasz meg többektől? gondolsz-e hazáddal?
Már te is a méltóbb pálya-futásra kikapj.
Most kap fel nyelvünk is, igen kiderűlteti fényét
Széllyel eloszlatván régi homálynak okát.
A szomorú vad idők immár megszűntenek egyszer,
S veszti tudatlanság rút birodalma helyét.
Már nem epeszti panasz a jobb haza-szíveket azzal,
Hogy kiszorúl nyelvünk, s puszta mezőre megyen,
Ahol jobb íztől megfosztott durva parasztság
Azt szántás közben tördeli dísztelenűl.
Nem darabos, sőt a kényesb ajakokba is illik:
Ám ugyan a magyar is nyájasan ejti szavát.
Vagy te bizonyságúl légy Hallerkőinek ékes
Tolla, kit óhajtott a haza élni tovább.
Ám ha megint feltámadván fenelóni porából
Új valamelly esetet közlene újra velünk:
Már maga is magyarúl Hallernek szóllana nyelvén,
S kívánná, hogy azon kedvesen ejtse szavát.
Ó ajakok! már néma halál prédái, nem éltek,
Már szomorú hamuvá váltatok, ó bal eset!
Még is bír porotok szentebb erejével, azokból
Szálljon más valamelly nyelvre is egy kis erő!
Már bátran szállhat, nem tart az előbbi szövetség,
Amikor annyi gonosz jött törekedve reánk:
Büszke király s külső ellenség, döglelet, inség,
Háborodott haza nép’ megszakadása felett.
Boldog idők folynak most már. Adományidat én is
Háláló versben tisztelem, ó nagy anyánk!
Szent erejű birtok! Mi hatalma Terézia névnek?
Azt hallván az idő mostohasága siet.
A magyarok mély sírjokból felkelnek alattad,
S bánatban megepedt képek örömre derűl.
Új lelket felgerjesztél amaz Attila vérben,
Mellynek hűségét kedvesen emlegeted.
Hogy buzog, ó hogy forr, hogy igyekszik minden erőből,
S akközt szűntelenűl a magas égbe tekínt.
Istenem! Asszonyokért méltán leborúlnak előtted
A buzgó hívek: jusson elődbe szavok.

(Forrás: Deákos költők – A Kisfaludy-Társaság Nemzeti Könyvtára – Bp.,Franklin-Társulat, Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda 1914. – mek.oszk)