Thaly Kálmán (1839-1909): Tudod-e még...

Tudod-e még: mikor legelöször
Átölelvén forró kebelem -
Elsusogtad lángoló szerelmed,
Holdragyogta csöndes éjjelén?!

A csillagok - szerelmünk tanúi -
Ugy fénylettek fönn a kék egen,
S a szellő oly édesen sohajtott,
Holdragyogta csöndes éjjelen...

- Nem sokára, hol szerelmet vallál,
Tévelyegtem a kies helyen:
S láttalak a más keblén pihenni,
Holdragyogta őszi éjjelen...

A csillagok - tört esküd tanúi -
Elsápadtak fönn a kék egen,
És a szél oly bús haraggal zúgott- 
Holdragyogta őszi éjjelen...

 

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Lévai József (1825-1918): Vesztett paradicsom

Oda van a paradicsom!
Nem vezet rá emberi nyom,
Számüzött angyali
Bujdokolva járnak,
Csak tövise van még 
A tarolt határnak.

Régi tüzhely hamva körül
A zivatar zúgva röpül,
Széthullt a barátság
Vidám koszorúja,
S a riadó szélvész
Nyomát is elfújta.

A vig öröm tétova jár,
Kezében meg habzó pohár...
Édes italában
Mennyei kéj máskor;
Most keserü bürök,
S undoritó mámor.

Gonosz tündér a szerelem,
Játéka is veszedelem...
Csalogat, csalogat,
Fényes utat törvén;
Pedig hullámi közt 
Halálos az örvény.

A reménység ajka zendül,
S tűnik a könny annyi szembül;
Hajh! rövid a játék,
Ködalakja széled,
S a valóság láttán

Elhagy az eszmélet.

Mennyet igért egykor a föld,
S most pokoli boszura költ:
Hallja sohajtásod,
Látja könnyhullásod;
De az égre bizza
Megvigasztalásod!

És az ég szól: "Árva lelkek!
Menedéket nálam leltek,
Mert emlékit kiki
Ide is elhozza,
A paradicsomot
Én sem adom vissza!

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Erdélyi János (1814-1868): Vörösmarty halálakor - 1855.

 

Csak azt lássam-e, hogy a magyar költőnek
Ha élni küzdelem, meghalni szerencse,
Hogy akkor adózunk díjjal a dicsőnek,
Midőn kivirult már sírja nefelejtse?

Csak azt lássam-e, hogy az első fájdalom
Birja fölhevítni fagyos kebelünket;
Hogy egy szemfödél az országos jutalom;
S csak a végtisztesség rázhat fel bennünket? -

Tán nincs is erőnk az élőnek örülni?
Lám az életből ily szépen kitanultunk!
S jövünk a nagy ember sírján lelkesülni,
Midőn érzelminkkel mármár elavultunk!

Mit jártok ott búval, panaszos kebellel
Ti, kiket nem illet a férfias bánat.
Menjetek feküdni, és kelni korán fel:
Szép a napkelet is, nemcsak a napszállat.

Oly szépen búsultok, hogy meghalni édes,
de annál kinosabb az élet köztetek.
S azt mondom a búra, mely igen beszédes,
Nem egyéb az szónál,melyset nem értetek.

S ha szíveitekben gyönge sohajtásból
Bánat kerekedik, részvét sugarával:
Megnyilik a farsang, áll mulatozásból,
S tánczoltok, a mint egy nagy férfiu meghal.

Már igy idő előtt megvénül az ember,
S felejti ha egykor lelke ifju vala.
Mert a részvétlenség leggyilkolóbb fegyver;
A föld nemesbjei haltak meg általa.

Már így a világot dögvész fenyegeti;
Mindennap esni kell egy nagy áldozatnak,
Hogy legyen a bánat egyszer már nemzeti,
Legyen vigassága minden egyes napnak!

Oh szentek, oh dicsők! kik nélkül a világ
Tenge növényeknek sivatag hazája;
Kik nélkül a népek gyilkos haramiák,
S gyöngébb az erősbnek született prédája;

Oh szentek, oh dicsők! majd a késő idő,
Mint félistenekkel dicsekszik veletek,
Ti azért álltatok a semmiből elő,
Hogy a hálátlanban gőgöt neveljetek.

Inkább feledtetni végképen, örökleg!
Hadd folyjon az élet vigan, kellemesen;
Halottak emléke ne háborítsa meg,
Aztán a ki megholt, nyugodjék csendesen.

Dicsekedjék is majd, a ki élni marad,
Világi javakkal, földi szerencsével.
Mert az élet olyan: ki nem vet, nem arat.
Nem is él ember csak szellemmel, igével.

De ne is mutasson a nép se azokra,
Kiknek érdeme, mint az égő szövétnek.
Önvád sulya essék a hálátlanokra,
Kiknek erénye bűn, dicsősége vétek.

És semmi pásztortűz ne ragyogjon aztán
A lefolyt időnek éji homályában;
Hadd lássa meg a nép: a kietlen pusztán,
Hová lesz vezetői lángelmék hiában.

A szellem azonban nem kérdi futását,
Fel is jő, le is megy, fényes ragyogással.
Nemzetének hagyván erős alkotását,
Világít és kinoz égő pirulással.

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Tóth Endre (1824-1885): Kis kertemben...

Kis kertemben rózsaszála,
Fényes harmat esik rája;
Boldog virág! boldog harmat!
Együtt élhet, együtt halhat.

Galambomnak két orczája,
Annak is van két rózsája;
Titkon eped, harmat nélkül -
Kifogyott a könny szemébül.

Az én hervadt két orczámra
Hull a harmat, könnyem árja;
De a ró zsa letünt róla,
Leszedte a bú sarlója!

Hullna könnyem két orczádra,
Orczáidnak rózsájára...
Volna sorsunk, int amannak:
Boldog virág, boldog harmat!

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Szász Károly: Belepte már...

 

Belepte már a kora hó a földet,
S lombját az ákász még most ejti le.
Szép, szomoru kép: alúl a fehér hó,
Felül az ákász szines levele.

A kora halál hólepelt vetett rád,
Szép angyalod, s a hideg sírba vitt!
Lelkem busongó ákász: rád hullatja
Egykori kedve színes lombjait!

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Tóth Kálmán (1831-1881): Hogy a virágok...

 

Hogy a virágok elhervadnak,
S lehullnak a fák galyjai:
Ne félj, ne félj, a mi szerelmünk,
Az örökké fog tartani.

Mi virágot a vésztől óvná,
Nem nyerhetett az oly szivet;
Lásd! szépségednek mulásában,
Én nem hiszek, én nem hiszek.

Te mindig az lész, a ki most vagy,
Örökre az lész énnekem:
Az én kis ártatlan mosolygóm,
Az én kicsike gyermekem.

S én az leszek neked örökké,
Örökké, a mi most vagyok:
Kit a hamvadástól ugy féltesz,
A te reszkető csillagod.

Hogy a virágnak elhervadunk,
S lehullnak a fák galyjai:
Ne félj, ne félj, a mi szerelmünk,
Az örökké fog tartani.

Oh annyi köt már össze minket,
Öröm, bú, annyi... nézd csak ott,
Mögöttünk immár észrevétlen
Egy egész világ támadott.

Iratos mezők, fris források...
Oh nézz csak oda édesem!
Az a mi multnak szép világa,
Mely el nem veszhet soha sem.

S fátyolt reá z éj se vonhat,
Emlékünk tüze ott lebeg,

E tüz mellett,mi vagyunk ketten
A boldog éji pásztorok.

Hogy a virágok elhervadunk,
s lehullnak a fák galyjai:
Ne félj, ne félj, a mi szerelmünk,
Ez örökké fog tartani.

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Majthényi Flóra (1837-1915): Hidd el, hogy én boldog vagyok...

 

Hidd el, hogy én boldog vagyok,
Habár ború ül arczomon;
Nem láttál soha fölleget,
Mosolygó virág-dombokon?

Hidd el, hogy én boldog vagyok,
Habár szememben könny remeg;
A tengeren fel gyöngy merül,
Honnét s miért, ki mondja meg?

Hidd el, hogy én boldog vagyok,
Bár oly néma s oly hangtalan;
Tó hullámin is ég ragyog,
És mégis csöndes, zajtalan.

Hidd el, hogy én boldog vagyok,
Bár arczom halavány, hideg;
Hiszen a hó leple alatt
A tavaszt ki nem sejti meg?

Hidd el, hogy én boldog vagyok,
Bár dalomon bú ömlik el;
A viszhang is mélán beszél,
Bár játszó gyermek hívta fel.

Hidd el, hogy én boldog vagyok,
És mond, miért ne lennék az?
Jók én hozzám az emberek,
És oly szép, oly szép a tavasz!

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Vachott Sándor: Vezérhang (1847)

O hon, mit áldozzak neked?
Keblet és éneket örömmel áldozok.
Más adja vissza kincseid,
Mikkel megáldák kegyeid:
Én dalt s kebelt hozok!

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Jókai Mór: A BIZEBÁN

 

Az író Bajza utcai dolgozószobájában Erdélyi Mór felvételén
(Forrás: omszk.hu) 

    A szultán siketnémáit nevezik így.
    Egyszerü a mesterség, a hogy a siketnémákat szerzik. Golkondában  egy pár száz ember foglalkozik vele. Szegény emberektől, kiknek sok gyermekük van, összevásárolják tiz husz rupiáért, minőség szerint, a gyermekeket egy éves korukban, a mikor még nem tudnak beszélni.
    Azután valami növényekből készített maró nedvet töltenek a füleikbe, a mitől azok tökéletesen megsiketülnek.
    Két harmada a gyönge porontyoknak el szokott veszni ebben a műtételben, azért a megmaradt rész, mire eladható állapotra növeltetik, nagyon is drága.
    A nyomorult teremtés, miután hallását elveszté, beszélni sem tanulhat meg, s néma marad, s minthogy siket és néma, annálfogva egészen idegen is a világban, melyben jár és semmi tárgyat, mit maga körül lát, nem tud magában megnevezni. Ember, a kinek nincsen lelke.
    Ezek a lélek nélküli emberek tehát nagyon keresett czikkek a szerájban.
    Ők vannak mindig a szultán körül, ők szolgálják legtitkosabb szobáit, ők őrzik legrejtettebb iratait s keze alatt vannak, midőn a vezérekkel tanácskozik.
    Hiszen ők nem hallják, a mit más beszél; nincs fogalmuk szavak értelméről, nem értik, mit jelentenek azok a kanyargó betük, miket szemeik láttára irnak, nincs lelkükben a leirt szónak megfelelő gondolat, és nem szólhatnak senkinek a felől, a mit szemeik láttak.
    Ezek a nyomorult bizebánok.
    Hanem azért biborba, selyembe öltöztetik őket, öveiken gyöngyfüzéreket viselnek, s a szultán asztaláról visszakerült tálak maradékaiból lakomáznak s átalán igen nagy kegyben részesülnek, mint a majmok, mint a papagájok, miket nagyurak játékul tartanak szobáikban.
    Nem is tanitják a lélekfosztott alakokat semmire, mihez emberi lélek szükséges. Őrt állani, helyéből meg nem mozdul, ezébe adott tárgyat a mutatott helyre vinni, a szultán körmeit vékony hegyes vésüvel lemetélni, turbánja tekerését felkötni: ennyi az egész tudomány, a mire őket szoktatják. A hogy egy kutyát szokás megtanítani arra, hogy szolgáljon, s a neki vetett tárgyakat hordja ura után.
III. Mustafa  szultánnak volt még trónörökös korában egy kedvenc bizebánja: a többieknél szelidebb, szánalomra méltóbb. Azokban a nagy olajsznü szemeiben annyi okos eszme, annyi é érzelem látszott meg: milyen kár érte, hogy nem tud sem érzeni, sem gondolkozni. Neve neki sem volt, mint a többi bizebánnak. Mire volna egy siketnémának a név: úgy sem hallja, ha megszólitják.
    A bizebán rendesen eunuch is; a  a szeráj belsejében járhat. Mustafa  sokszor küldött testvérének, a szép Xarifának  bizebánja által azon  dudaimokból, mik a szeréj kertében teremnek, s miknek az a szomoru történetük van, hogy a szultán egyszer egy érett dudaim ugorkát nem találva a helyén, miután  izoglánjai  nem vallották meg, hogy ki ette azt meg, hét izoglánnak felhasittatta a gyomrát; szerencsére a hetedikében megtalálták a dudaimot, különben hétszázét is felvágatta volna.
    A szép  Xarifa  olyan jószivü teremtés volt; látta, hogy testvére bizebánja milyen szelíd, nyájas fiú, s nem restelt vele enyelegni, néma játékkal kérdezgetve tőle mindenfélét, a mit a bizebán olyan hirtelen felfogott. A szép Xarifa  úgy sajnálta ezt a szegény fiút: - miért nincsen ennek lelke?

    Egyszer a szép  Xarifának  az a gondolatja támadt a cziprusok berkében sétálva, hogy nem lehetne-e egy ilyen elrabolt lelket visszaadni elevenholt gazdájának?
    Ha megmutatná neki valaki a betük sorozatát, s azután mutatna neki egy ismeretes tárgyat, s annak a nevét a betükből összeállitaná előtte, nem ismerné-e meg ez által lassanként az egész világot?
    Xarifa  megkisérté ezt a játékot. Ez csak kellemes szórakozás lehetett rá nézve, a szeréj egyhangu magányában; hallottuk már hirét, hogy hosszu fogságba zárt rabok pókokat hogy tanítottak meg énekszóra tánczolni; és mivel volna a szeréj fogsága kellemesebb a bástyákénál, s miért ne volna egy siketnéma olyan  háladatos, mint egy pók?
    Xarifát  az első kisérlet után meglepé a bizebán lángeszü felfogása. Egyszeri mutatsra megérte mindent, az alphabet minden betüjét le tudta rajzolni a földre első áttekintés után, s a i tárgy nevét egyszer elolvasá, többet el nem felejté.
    Az első siker még többre buzditotta  Xarifát.  Hátha lehetne a bizebánnal beszélni is? Hogyan? Beszélni? Igen, és pedig úgy beszélni, hogy azt más észre ne vehesse: - a kezek által.
    Az emberi kéznek öt újja van: ez öt újj lefogása és kinyújtása annyi változatot ad, a mennyi az alphabet minden betűjének megfelel. Igy egyetlen egy kéz mozgásával egész szavakat leirhatni, miket csak az ért, ki e titkos jegyeket ismeri.
    A játék bámulatosan sikerült. A bizebán rövid időn tulajdonává tette e néma beszédet, s  Xarifának  sok mulatsága volt vele, midőn olyan dolgokat kérdezhetett meg tőle, mikről testvére azt hitte, hogy azokat senki sem tudhatja, s aztán kötődhetett  Mustafával; azt állítva, hogy mind e titkokat a bűbájos kabbalisticus táblákból tudta meg róla.
    A bizebánra ki gyanakodott volna? Hiszen ő siket és néma.
    Azonban  Mustafa  herczeg Ozmán császár halálával trónra került, s az ifjui tréfák helyett az a gond nehezült vállaira, hogy a török birodalom kormányát viselje.
    A török birodalom nagyon roskadozott már akkor, míg ellenségei körös-körül mind megnőttek.
    Volt akkor egy nagy embere az országnak Raghib  basa, kinek erős keze még egy ideig föntartá a roskatag trónt. Ő volt az, ki Egyiptom lázzadó fejedelmeit letörte, s a tartományt a padisah lábaihoz hajtá.
    Raghib  basa nem csak hős volt a harczban, hanem hirhedett költő is, s nemzetének legnagyobb tudósa, kit a későbbi irók, mint államférfit „vezérek fönökének" (Szadrol vezira) mint irót »Rumelia költői fejedelmének« (Szultani Suari Rum) neveznek, kinek roppant munkájában a »Zezinet olulum«ban, (Tudományok hajója) mind azon hires  kincs össze van gyüjtve, a mit kelet költői a pusztában, az oázoknál szétszórva hagytak: ő emelte azt a pompás könyvtárt, mely nevét viseli,és mellette a gazdag medresszt, magasabb  tudományok számára, és az imaretet,  szegény tanulók táplahelyéül, ott állott ez örök emlékek közepett a csorgó szökőkut mellett a  turbeh, mely a halhatatlan alapító sírját nyomja.

    De mit beszélünk sírról és halhatatlanságról, hiszen  Raghib  basa még él és halandó ember; hiszen  Mustafa  szultán idejéről van a szó, arról az időről, mikor még a szép  Xarifa  arcza fris volt, mint a hajnal előtt kinyilt lotus virág szirma.
    Mustafa  szultán nem tudott nagyobb jutalmat adni  Raghib  basának, mint a midőn őt testvére kezével megajándékozá.
    Raghib  basa jellemzésére nem mondhatnék többet, mint azt, hogy ötvenkilencz esztendős volt, midőn  Xarifát  nőül vette: és még is úgy szerette őt az asszony, hogy midőn férje meghalt, megtébolyodott utána.
    De ime újra halálról beszélek, pedig  Raghib  basa ég él és uralkodik, nemcsak a mozlimek felett hanem a mozlimek uralkodója – a padisah felett is; kinek szivét teljesen meghóditá az által, hogy még gondolatjait is kitalálja.
    Ezt a szó teljes értelmében kell venni.
    Mustafa  szultánnak szokása volt este addig le nem feküdni, a míg egy nagy smaragddal rakott tábláju könyvbe be nem irta az elmult nap eseményeit és saját szive érzéseit, gondolatait. Ennek a könyvnek egy saját kis szobája volt, a melybe azt a szultán saját kezével szokta bezárni, és még azon felül a bezárt szobában örködött a könyv felett a kedvenc bizebán, ki reggelig be volt oda zárva.
    Ki jöhetett volna arra a gondolatra, hogy a siketnéma olvasni tud? És az olvasott sorokat tovább tudja adni másnak?
    Ama kis szobának volt egy kerek szelelő ablaka, mely a  Khaszoda  mecsetje felé nyilt, azt pedig úgy eltakarta a  kigyós folyosó, hogy épen csak a szeráj mecsetjéből lehete oda látni.
    Minden este, midőn a szultán az utolsó imára megjelent a mecsetben a szultánával, szokás volt, hogy a mint szobájából megindult, a  murkim  egy kis csengetyüre, melynek nyelve nem volt, hétszer ráütött egy kalapáccsal; arra a mecset előtt álló imám kiáltá: „Ahamdu lillahi Rahbil olemün!" (Istentől jő a kegy, ő az úr minden felett). Erre mindenki leborult arczra és úgy maradt mindaddig, míg a szultán a mecsetajtajához nem ért, midőn az imám újra kiálta: „Allah aekber!" (nagy az Isten) s erre fölkeltek a földről.
    Ez általános földreborulás rövid idő köze alatt ott a  Khaszoda kerek ablakocskáján egy kéz szokta magát kidugni, mely mindaddig, míg az imám másodszor nem kiáltott, a legcsodálatosabb billegetéseket követte el újjaival; s azután ismét sebesen visszahuzódott.
    Senki sem vehette akkor azt észre. Hanem a mecset ajtajában állva vigyázott e titkos jelekre  Xarifa, s azoknak betüiből megtudott mindent, a mit azon este a szultán naplójába beirt, s még azon éjjel elmondta férjének.

    R a g h i b  basa pedig bölcs férfi volt, a ki a titkoknak hasznát tudta venni. Ez uton kiismerte ellenségeit, s eltudta őket távolítani utjából; megtudta a szultán vágyait, s megelőzte őket; a mi jót tett, azt mind a szultán nevében tette; a fényt,  dicsőséget, mit ő szerzett mind neki engedte; s még azt is elhitette  Mustafával, hogy ő uralkodik, pedig a gyönge lelkü fejedelem csak festett báb volt lángeszü fővezére kezében, ki nevét engedte hangoztatni olyan tettek után, mikért kezét sem emelte föl.
    Raghib  mindenért, mit saját maga tett, egekig magasztalá a szultánt; költeményeiben dicsőité őt azon nagy tetteiért, hogy a vezére által teremtett hajóhadat, fegyvertárt kegyeskedett  megtekinteni, s bölcsnek nevezte őt, mivel hogy országának jövedelme hat millio piaszterrel szaporodott, a mi az ő érdeme volt.
    És azt nem csak Törökországban tudták, hanem egész Europában, hogy nem  Mustafa  uralkodik Sztambulban, hanem  Raghib  vezér, csak  Mustafa  nem tudta azt.
    Egyszer megmondták azt neki  Raghib  ellenségei; Hamid  basa, Bahir Mustafa  és  Mohamed EminM o h e m e d  E m i n, kik irigylék a nagyvezér hatalmát. Megmondák a szultánnak, hogy őt csak gúnyra nevezi uralkodójának  Raghib, mert nála nélkül tesz mindent, s úgy intézkedik az ország sorsa felett, mintha ő maga volna a padisah.
    Ime most is a gyaurok egyik fejedelmével szövetséget kötött a szultán tudta nélkül. A szövetség hasznos volna ugyan, mert a többi hitetlen ellenségek romlására történik, de azt ne merészelje ura tudta nélkül tenni a szolga, a ki csak por az ő ura előtt.
    Nagy Fridrik  a poroszok királya volt az, ki  Raghib  vezér lángeszéhez bizva, őt szövetségre felszólítá, s a  szerződés már alá is volt irva.
    Ha ez létre jön, talán még egyszer fölemelkedik Törökország holdja. Olyan szerencse volt ez, a mi csak egyszer szokott kinálkozni egy nemzet életében.
    De  Mustafa  szivét fellázítá az a gondolat, hogy ily nagy tettért nem hozzá, hanem vezéréhez fordulnak. A mint az árulkodók elhagyák, nem szólt senkinek egy szót is; hanem előhozatá a bizebánnal naplókönyvét és beleirta abba, a mit szivében elgondolt.
    Azzal bezárta a könyvet és a siketnémát, s ment az estéli imára.
    Ebben az órában a  Khaszoda  ablakában megjelenő kéz e szókat jelenté a figyelmező Xarifának:
    „Raghib fuss! Szultán tudja leveledet porosz királyhoz; holnap megölnek. Irásaidat elveszik."
    Mustafa  szultán nyugodt szivvel tért vissza hálószobájába a mecsetből ájtatos imádkozása után. Gondolá, hogy titkát egyedül ő maga tudja még. Holnap reggel fogja csupán elküldeni a bosztandzsikat  R a g h i bért, a kik a nagyravágyó vezér fejével térendnek vissza.
    És ime a bosztandzsik, a kik másnap a szultán parancsával siettek   Raghibhoz,  hogy őt megöljék, holt embert találtak helyében, a kit meg nem öl többé senki.
    Asztalán előtte egy levél feküdt, mely a szultánnak volt czimezve, bársony boritékba téve.

    Azt elvivék a szultánhoz azzal a hirrel, hogy  Raghibot  halva találták.
    A szultán ezt olvasá a levélből:
    „Mustafa. Az Isten különös csodatételei által nekem ez éjjel tudtomra adá, hogy te engemet meg akarsz öletni, mivel a poroszok királyával az ország javára tudtodon kívül szövetkeztem. Én nem futottam el a halál elől, hanem megelőztem azt; hatvanöt éves vagyok, eleget éltem, hogy meghaljak, és eleget, hogy el ne felejtsenek. Az iratokat, miket nálam találni vélsz, mind elégetém. Te lássad, hogy mit cselekedtél országoddal? A proféta szine előtt majd megvitassuk a többit. – Raghib.”
    A szultán elzsibbadt a bámulat és ijedség miatt. E titkot, mi egyedül lelkében olt elzárva, hogyan tudhatta meg más?
    Vádolta vele a dzsineket, az indu szemfényvesztés varázslatát, a magától iró tollat, az álomlátásokat; - csak a mi hozzá legközelebb volt, arra nem gondolt: hogy a  némai s tud beszélni. 
    A gyaurok nagy fejedelme  Fridrik, midőn Mustafa  szultán maga akarta a megkezdett szövetkezést újra összekötni vele, azt felelte neki, hogy: „egy okos embere volt Törökországnak, az meghalt; bolondokkal pedig nem közli tanácsát.” Mustafának meg kelle érni azt a megaláztatást, hogy az a nagy fejedelem, ki az ő szolgáinak egyikét szövetségre méltatá, vele, a mindenhivők urával, a királyok királyával, szóba sem ereszkedett.
    Mustafa  sokszor megsiratta  Raghibot, s lassanként egészen búskomorrá vált attól a gondolattól, hogy legrejtettebb titkait hogyan tudhatják meg mások?
    A bizebán ez eset után megszűnt  Xarifát  értesíteni a szultán titkairól. Nem volt kiért tegye azt többé?
    Hanem rövid időn egymásután látta három nagyvezér levágott fejét  a szeráj kapujában ezüst tálczára kitéve.
    Először jött  Hamidé, kinél csak hat hónapig volt az ország pecsétnyomója, azt megölték  együgyüsége  miatt, ki alatt, a kronikairó szerint, sem jó, sem rosz nem történt az országban.
    Utána jön   Bahir Mustafa  feje. Ezt levágták  kegyetlenségeik   miatt.
    Harmadik volt  Mohamed Emin  nagyvezér, kit megöletett a szultán, mivel   gyáva  volt a harczban.

    Mustafa  sirt mind a három nagyvezér halálán; - siratta – de nem őket; hanem a felejthetetlen  Raghibot, - ki oly bölcs  volt, oly derék  és olyan vitéz. Mindegyik nagyvezérnek levágott feje  Raghibra  emlékezteté őt.
    A bizebán pedig nevetett magában. A siketnémán nevetni is tudnak, mikor egyedül látják magukat.
    Csak ő tudta, hogy mi történt?

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Vachott Sándor: Ha mi együtt volnánk eltemetve (1851. dec. 31.)

 

Ha mi együtt volnánk eltemetve,
Egymást még a sírban is szeretve:
Nem kivánnék a világon élni,
Hasztalanul hinni és remélni.

Ha mi együtt volnánk eltemetve,
S egyszerre csak földindulás lenne,
És hamvaink egybeomlanának:
Hálát adnék az egek urának!

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Szász Károly: LORSQUE L’ ENFANT PARAIT… (Hugo Victorból)

 

Midőn a gyermek jő: tapsol a házi köz,
Szeliden ragyogó szemétől új gyönyörnek
Gyulad minden szemen.
Jöttén a homlok is, melyre a bün s a gond
Setét felhőt nyomott, vagy mély redőket vont,
Kiderül hirtelen.

Ha zöldséget fakaszt küszöbünkön a nyár,
Vagy csipős őszi szél meleg szobába zár
Lobogó tűz körött:
Midőn a gyermek jő, az öröm érkezik,
Nevetünk, szólítjuk, s anyja – fogván kezit -
Tanítja járni őt.

Hosszu estéken a tüzet szítván kerünk,
Hazáról, Istenről, gyakran emlékezünk,
Vagy a költők felől.
Jő a gyermek! Isten veled ég, föld, haza,
Költők, dalok! És a komoly beszéd szavakkal
Mosolyra olvad föl…

Éjjel, midőn a nép álomban szendereg,
Csöndesen, zajtalan szunyad mező, berek,
És álmodik a tó,
Egyszerre a hajnal kigyúl, int fénytorony,
Harangok ébrednek a csöndes falvakon,
S madárdal hallható:

Gyermek! Te hajnal vagy, én alvó föld vagyok,
De arczom egyszerre virágokkal ragyog,
Csak téged lássalak.
Lelkem erdő, melynek sötétes árnyiban,
Számodra oly édes hang suttogása van,
S arany napsúgarak…

Végtelen gyönyörrel van tele szép szemed,
Kis kezeid áldást hintenek s örömet,
S nem ártottak soha!
Lábad nem taposott a föld sarába még,
Fejed szent! S angyali ártatlan szendeség
Reá dicskört vona!

Az vagy nekünk, mi a bárkának a galamb,
Kis lábad meg nem áll a földön itt alant,
Válladon röpke szárny!
Csak nézsz magad körül – semmit nem értve még;
Kettősen tiszta: mert testedben szüzesség,
S lelkedben semmi árny!

Oly szép a gyermek! Ez ajk, mely mindig nevet,
Ez édes jóhiszem, e könnyek, melyeket
Egy percz hoz s letörül…
Édes ámulatban csapong körül szeme,
Egész világ előtt kitárva szelleme,
S ajka csóknak örül.

Oh uram! Őrizz meg engem s enyéimet,
Sőt ellenségem is, ki káromon nevet:
Ne lássunk soha sem
Méhek nélkül köpüt, virágtalan nyarat,
Üres fészket, gyümölcs nélküli kosarat,
s házat gyermektelen!

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Szemere Pál: Mese

 

Üdvre jutott lelkek seregébe’ pihen vala immár
Révai, a magyarok nyelvének bajnoka, hőse,
A mikor a mennyek küszöbén egy ábra jelent meg.
A bölcs, játszi Vitéz volt ez, ki is akkoriban szállt
Fáradt csónakján a boldog partra ki. Büszke
Érzéssel fogadák mindnyájan; s Révai tüstént
Szárnyra kel, és szeretett társát kegyelettel ölelvén,
Üdvözlégy, úgymond, magyarok fő bárdusa nálunk!
S önfejiről levevén koszorúját, fűzte Vitézre.
Elhajlott ugyan ez, de megintő Révai, s újra
Igy szólt: Vedd el ezen koszorút, ez tégedet illet.
Én magyarinkra csupán nyelvet hagytam, te poésist.

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Vachott Sándor: Nyárreggeli dal kedvesemhez 1846

Ahányszor kikelsz ágyadból,
Mintha enyhítő habokból
Keltél volna ki,
Oly vidáman jösz felém;
Titkon fürdeni
Jársz tán a nyár éjjelén?

Már a fülmilék nem szólnak,
Tápot hordanak fioknak,
Szólj hát te szívem!
Összecsókolt ajkaid
Mondják el hiven:
Mik valának álmaid?

De még álmod sem mondád el,
Már is csintalan szemeddel
A gyümölcsfát nézdeled;
Jer szerelmem hát,
Jöszte, tartsd kötényedet,
Megrázom a fát. -

Útközben oh, meg kell állnom!
Mennyi virág ez egy szálon!
Letöröm neked;
Majd ha hervad levele,
Zárd a könyvbe, melyben e
Kis dalt megleled! - -

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Vörösmarty Mihály:Egy főur sirkövére 1855

I.
A sírból ne nagyot, ha szerénységére lesz emlék:
Egyszerü s önzetlen hazafi hamva van itt.
Ám ha erénye becséhez akarjuk mérni a házat,
Templomot építsünk jelleme képe körül.

II.
Úr voltam s vagyok úr itt még síromban is: engem
Nem verhet le vihar, meg nem avíthat idő.
Én uraságomat a nép közt osztám meg egyenlőn:
A mit adék, örök és trónom alapja marad.

 

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Báró Eötvös József költeményei - Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Báró Eötvös József költeményei

 

Az olvasó itt összegyűjtve veszi b. Eötvös József elszórva megjelent költeményeit, néhány még kiadatlan kiséretében. Úgy hiszem, hogy a midőn a tisztelt szerző gyüjteményét kérésemre e zsebkönyv számára átengedni sziveskedett, csak közohajtást teljesite, s hálám a közönség köszönetével fog találkozni.

Vachott Sándorné

A MEGFAGYOTT GYERMEK (1833)

Ily késő éjtszaka ki jár
Ott kinn, a temetőn?
Az óra már éjfélt ütött,
A föld már néma lőn.

Egy árva gyermek andalog,
Szivét bú tölti el;
Hisz az, ki őt szerette még,
Többé már fel nem kel.

Anyja sírjára ül, zokog
Az árva kis fiú;
„Anyám! Oh kedves jó anyám!
Szivem beh szomorú!

Mióta eltemettek itt,
Azóta bús fiad.
Nincs a faluban senki most,
Ki neki csókot ad;

Nincs senki, a ki mondaná:
Szeretlek gyermekem!
Puszta a ház, hideg szobám,
S nem fütenek nekem.

Melléd temetve én i itt
Miért nem nyughatom?
Szegény és elhagyott vagyok,
Hideg a tél nagyon!”

Az árva búsan zengi így
Kinos panaszait:
Felelve rá a téli szél
Üvöltve felsivit.

A gyermek fázik, könyei
Elállnak arczain;
Borzadva néz körül; de itt
A holtak hantjain

Mély nyugalom uralkodik.
A csend irtóztató,
Csak szél sohajt a fákon át,
Sziszegve hull a hó.

Fölkelne, jaj! De nincs erő;
Lankadva visszadűl
A kedves dombra,  felsohajt,
S még álomba kerül.

És im az árva boldogul,
Jól érzi most magát:
Elmultak minden gondjai;
Az álom hiv barát.

Szíve még egyszer feldobog,
Mosolygnak ajkai;
Csöndes-nyugodva alszik ott -
Meghaltak kinjai.

A NYUGALOM (1834)

A keresztnél méla csendben
Ül a remete,
A homályos erdőségen
Függ tekintete.

Mint mikor ha béke lészen,
Hosszu harcz után,
S fejér zászlókat tűzünk ki
A várak falán:

Úgy ez aggnak homlokán is
Már felvonta rég
Fejér szinü lobogóját
A szent békeség.

A keserv vezette egykor
Az ifjut ide,
És e kunyhó szük körében
Folyt le élete.

Most nyugodtan visszanézhet
Mult korára ő,
Mint egy védfal áll előtte
Az elmult idő.

„Hála néked üdvözitőm,
Igy imádkozik -
Hogy elmultak a keservek,
S szívem nyughatik.

Mindazok, kiket szerettem
Régen nyugszanak,
S kinos vágyim, s a reménység
Már nem bántanak.

Mint a lombveszített tölgyfa
Állok mostan itt,
És a vész, bár mint dühödjön,
Fel nem háborít.”

Mély gondokban elmerülve
Ül a remete,
Fájdalom és öröm nélkül
Hallgat érzete.

A kunyhóhoz víg kedvében
Gyermek közeleg,
És az aggot tisztelettel
Igy szólítja meg:

„Áldj meg engem szent remete
Hogy boldog legyek!
A faluból jöttem hozzád,
Eprekért megyek.

Im rózsákat hoztam néked
Nemde szépeket?
A szomszédok is csodálják
Kicsi kertemet.”

Az agg férfiú megáldja
A jó gyermeket,
S ez rózsáit általadva,
Vigan elsiet.

Némán ül az agg sokáig,
A rózsákra néz,
S rég lecsillapult szivében
Feltámad a vész.

Visszagondol szebb korára
Hol gyönyört igért
Neki is a gazdag élet,
Mint küzdelmi bért.

Hol a lyányka bíbor ajkkal
Szerelemről szült
S elmerülve nézetében
Ő is boldog volt.

Régen elvirult tavasznak
Szebb virágira
Gondol vissza – s egy nehéz csepp
Hull rózsáira.

DALNOK ÉS KIRÁLY (1835)

Szélvész üvölt – a tenger
Egy saját zúg körül,
Rajt egy öreg király, és
Egy ifu dalnok ül.

S míg korona övedzi
Az aggnak ősz haját,
Még fris babér az ifju
Redőtlen homlokát.

„Mit ér mostan hatalmam,
Szól búsan a király
Ki annyi harczban győzött
Dicsetlen sírt talál.

A nép könnyen felejti
Meghalt királyait
Csak a ki jutalmazza,
Említi tetteit.”

’Isten veled szerelmem!
A dalnok énekel
Isten veled örökre
Ifjadnak halni kell.

Ha majdan énekemnek
Ismétled hangjait,
Gondolj reá is akkor
Ki némán fekszem itt.

Elég gyönyört találtam
Ne sirj ó kedvesem:
Szerettem, énekeltem,
És ez elég nekem.’

S a tenger inkább ordít,
A szél inkább fütyül,
A sajka szirtre vetve
Törötten elmerül.

Megszünt a vész, nyugodtan
Áll a tenger megint,
A holdvilág felkelve,
Reá ezüstöt hint.

A dalnok fris babérja
Fenn úszik tükörén:
Az aggnak koronája
Temetve fenekén.

BUCSÚ (1836)

Isten veled, hazám, bátrak hazája,
Isten veled, te völgy, ti zöld hegyek!
Gyermek reményim s bánatim tanyája,
Isten veled, én messze elmegyek;
Ha vissza térek boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!

Nem mint Helvétia hótakart tetői,
Nem nyúlnak oly magasra bérczeid,
S tán szebbek a Provence daltelt mezői,
Mint zöld kalászt hullámzó téreid:
Virág mit ér, mit ér a bércz nekem?
Hazát kiván, hazáért ver szívem.

Az ég egy kincset ád minden hazának,
S a nemzet hiven őrzi birtokát;
Császárról szól a franczia fiának,
Büszkénutatja Roma ó falát,
Hellásznak kincse egy elomló rom,
Tiéd hazám, egy szentelt fájdalom.

Hallgatva áll Rákosnak szent határa,
Ah régen hallgat immár a magyar!
S az ősök elenyészett nyomdokára
Az esti szellő új fövényt takar;
Hallgatva áll a tér, szivünk szorul,
S egy köny beszél hazánk nagyságirul.

S egy köny Budáról, mely magas tetőjén
Sötéten áll egy bús emlékezet,
Nagy sirköve hazámnak temetőjén,
S ráirva mind, mi véle elveszett;
Régen szétdönté az idő falát,
Kövén meglátni a csaták nyomát.

S még áll Mohács, még áll! magasbra nőnek
Az új barázdán a régi hősökön
Kalászai, erőt ad a mezőnek,
Bár rég lefolyt, a férfi vérözön,
Nincs kő határán, nincsen kúnhalom,
De áll a tér s nem vész a fájdalom.

S nem veszhet el míg az ezüst Dunának
Nagy tükörén egy honfiszem pihen,
S magyar lakik a parton, s a hazának
Csak egy romlatlan gyermeke leszen;
Buda-, Mohács-, Nándornál elfutó
Tán honom könye vagy te nagy folyó?

S oh én szeretlek néma bánatodban,
Hazám, szeretlek könyeid között,
Égőn szeretlek özvegy fátyolodban,
Nehéz keserved melybe öltözött;
Bájlón mosolygsz, mert bár sorsod kemény,
Él még a sír felett is egy remény.

És most isten veled; talán sokára,
Örökre tán; hazám, isten veled!
Rég eltünt ismert bérczeid kék határa
S tovább siet vándorló gyermeked:
Ha visszatérek boldogulva, hon,
Hadd lássam népemet virányidon!

A VÁR ÉS A KUNYHÓ (1837)

Áll grófi vár magányosan
A puszta bérczfokon,
Kőczimer a kapuk felett,
Zászlók a tornyokon;

S mélyen keritik árkai,
Sok százados falát,
Hová török s tatár erő
Nem lelhető utát.

S egy kis lak áll a bércz alatt
Zöld rétnek közepén,
Nyugalmasan fészket rakott
A gólya tetején;

Zöld a kerítés, kis falát,
A dél sugáritól
Egy hársfa védi, födele
Ne nyúl ki ágiból:

De a magas tornyok felett
S a kisded ablakon
E g y  n a p  sugára játszadoz,
S mindent egy fénybe von.

S kéken terül a tiszta ég
A vár s kunyhó felett,
Egyképen mintha áldana
Urat s szegényeket.
*
Eljött az est, csikorgva nyilt
A tölgyfa várkapu,
S büszkén köszöntve lép elő
A deli úrfiu.

Aranykard csördül oldalán,
Dolmánya gyöngyözött,
S reszketve csillog drágakő
Nyuszt kalpagja fölött.

Eljött az est szép hajnala,
S a kunyhó ajtaján
Pirulva, mint az ég, kijő
A szép jobbágy-leány.

Remegve lép s meg visszanéz,
Megáll s tovább siet.
A völgyben nincs ily szép leány,
Világon sem lehet!

Ah, régen vár az ifiú
Erdő sötétiben,
Siet, siet a szép leány,
Mellén majd megpihen.

Szü szün dobog, ott állnak ők
Hallgatva boldogan,
Eltünt a vár s a kunyhó rég
Az j homályiban.

Eltünt a föld s a nagy világ,
A gyémánt s czimerek,
E g y  é r z e m é n y n e k  lángiban
Dobognak a szivek.
*
Magasan ül a büszke gróf
Várának termiben,
Arcza komoly, fejér haja,
A sziv örömtelen.

S az ajtó nyilik és belép
A grófnak egy fia,
Egy földmives s egy szép leány
Vezetve általa.

„Atyám! A deli ifju szól -
Add szent áldásodat,
Csak őt, csak őt szerethetem,
Csak érte él fiad.”

’Csak őt, csak érte?’ szól az agg,
S harag gyúl arczain -
’Mocskot tudod nem szenvedek
Ősimnek czimerin.’

„Mocskot nem szenvedek magam -
Szól a földmivelő -
Nevem felett; leányomat
Mért csábítű el ő?”

’Itt függnek ősim képei -
A gróf szól – s czimerek,
Nincs köztük egy is nemtelen
S nem lesz míg én leszek.

Nemzetségfűm terjedten áll,
Áll ősim tereme,
A harczmezőn pihennek ők,
A faj hősök neme.’

„Velem leány – a jobbágy szólt,
Gróf úr, isten veled,
Erősen áll ez ősi lak
S hires vitéz nevel.

De voltak ősim nékem is,
Van nékem is hazám, 
S a gróftul nem koldult kenyért,
Bármily szegény apám.

E hársat nézd száz évivel,
Csekély lakom előtt,
Nemzetségfának ültető
Ősöm a zöldelőt.

Felnőtt a fa, száz ágakat
Hajtott erős töve,
S hidd el gróf úr jobbágyod is
Gondol még ősire.

Ha ott ül este s a mező
Kaszálva illatoz,
S az est harangja énekel,
Mint egy szentelt koboz:

A mult időkre gondol ő,
Miként te, hős uram,
S a nemtelen szemekből is 
Megindul a folyam.

Mert voltak ősim nékem is
Hazáért vérezők,
S mert nem említed tettöket,
Tán nem vitézek ők?

Bár ősöd hantja szépen áll
Ismert a harczmezőn,
A népnek hamva büszke úr
A por eldődidőn.”

A jobbágy szólt s büszkén kimegy,
Hol kis kunyhója áll,
De ah, szelid leánya ott,
Nyugalmat nem talál.

S nyugalmat nem talál a gróf
Fia, sohajtozik:
A  v á r b a n  s a kunyhóban  e g y
K e s e r v  uralkodik.
*
Ősz lett, a hársak zöldje hull,
A fecske elrepül,
Elszáradt lomb csörögve száll
A kis kunyhó körül.

S a büszke várnak tornyain,
S a tölgy kapu felett
Búsan szállong gyászlobogó,
Szines zászlók helyett.

Csikorgva nyíl a várkapu
S kilép a gyászsereg,
Egy rézkoporsót visznek ők,
Rajt festett czimerek.

Nyilik a kunyhó ajtaja,
Fejér leányok ott,
Virágtakart födél alatt,
Kihozzák társokat.

Megállanak a zöld mezőn,
Uj sirgödör körül,
S a gróf s a jobbágy bánata
Egy köyüvé vegyül.

Rög rögre hull, temetve ott
Két fájó sziv pihen,
a gróf és a jobbágyleány
E g y  s í r  n a k  mélyiben.

AZ ÉLET FÁJA (1837)

Ismertem én ifju koromban
Egy fát, éltemnek kertiben,
Gyönyör között és bánatomban
Enyhet találék hűsiben,
S mint fészkihez a kis madár,
Reá e sziv pihenni jár.

Mert  zölden áll, bár rég körülte
Eltünt a kert s virágai;
Az ősz ez egyet elkerülte
S tömötten állnak ágai,
S bár elveszett minden remény,
E fán még zöldet látok én

S a lomb között ezer virágot
Pirulva az ágak fölött,
S ha feltekintek, napvilágot
Csillogva a levél között.
Hol fülmile csattogva szól
Elmúlt tavasznak bájiról.

„Ne nyulj a fához, szép gyümölcse
De elveszi nyugalmadat -
Igy szóla isten édenébe’
Ádámhoz – tartsd parancsomat,
Mert élted fája ez, s tövén
Tied csak egy, a zöld remény.”

Ah bús rege! – s talán valónak
Találom én is egykoron;
Ha majd a régen szomjazónak
Enyhülés int le ágidon,
Milyen gyümölcsöt adsz nekem,
É l t e  n e k  f á j a  s z e r e l e m?

REMÉLJ! (1838)
Máriához

Reményed eltünt, pusztán áll jövendőd;
Szólsz sohajtva, s én elhiszem neked;
Mi könnyen ismer szenvedő kebelre,
Mi biztosan a sziv, mely szenvedett!

S miként te, úgy szenvedtem én; szenvedtem,
Mit nem gyanít a zajgó néptömeg,
Fájdalmakat, melyekről nem beszéltem,
Bút, bánatot, mik ők nem értenek.

Mert, lám, szerettem én is szép napokban,
Szerettem hőn, hűvebben nem lehet;
S én is csalódtam, s néma bánatomban
Én is elátkozám az életet.

S egy sziv ha volt, mely szivemet megérté,
Mely értem érezett, egy hü kebel,
Már rég pihen, s a néma sir fölébe
Az elhagyott hiába térdepel.

Magam vagyok. Ifju és elhagyatva
E nagy világon, hol szeretni kell.
Ki bánja ezt? Ők sorsomat irigylik
S e puszta fényt, nem ismert terhivel.

Oh hidd nekem, ha ajkaim mosolygnak,
S ha kedv derül néha az arczokon,
Én bús vagyok, mert szívem nem felejthet,
Mert nem remélhet annyi sírokon’

Én bús vagyok; de te, ki még szerethetsz,
Kis gyermekek mosolyganak körül,
Ki jó maradtál, mondd, mért nem remélsz te?
Ki még szeretni tud, az még örül.

Oh nézd a rózsafát téli napokban
Oly búsan áll, virágtalan komor,
De zöld boritja újuló tavasszal,
És száz virágtól vidám a bokor.

S e sziv, mely hajdan elragadva érze,
Mely forrt, feszült gyönyör érzelminél,
E sziv nem vetné messze téli álmát,
Nem hajtna új virágokat? – R e m é l j!

A TOKAJI HEGY (1838)

Egykor lángokat vetettél,
Ősz tető, most vesztegelsz,
És kiégett köveidben
Szőlő-fürtöket nevelsz.

Mégis jól tudod mi voltál,
Híven érzed, a mit rég,
Régi lángod, régi fényed
Boraidban most is ég.

Képed ez te árva nemzet,
Mely elvesztéd fényedet;
Oh de mondd, hát könyeidben
Lángol-e még szent tüzed?

ÁLOM (1839)

Egy álmot álmodék, régmult napokban,
Csodásan bájost, s mélyen kinosat.

Magam valék, megnyilt az ég felettem,
Leszállt egy angyal fényes távolából,
S fejemre tett egy rózsakoszorút,
Oly illatost, olyan virágozót,
Hogy szívem nem birá gyönyörje terhét:
S z e r e l m e t  a d t a m  j ó  i f j u  n e k e d,
Igy szólt az angyal bájjal rám tekintve.

S míg ott ülék gyönyörnek érzetében,
Hervadni kezdtek a nyiló virágok,
A zöld levél sárgulva hullt alá,
S tövis koszorú vérző homlokom,
Hogy szívem már nem birta kinja terhét:
S z e r e l m e t  a d t a m  j ó  i f j u  n e k e d,
Igy szólt az angyal búsan rámtekintve.

Oh álom volt a rózsa s a tövis,
Álom, mely többé vissza nem jövend. 

A NAP MIKOR… (1839)

A nap mikor leáldozik
Pirosan áll az ég határa -
Mohács- s Budánál vérezél
Magyar! hazádnak alkonyára.

Az éj ha jön, oly bús a táj
A kelő hold halvány világán -
Mikor e honra éj borult
Félhold mosolygott pusztulásán.

De hajnal jő a hold után,
s ragyogva új nap kél egünkön -
Leszállt a h old, s mért nem ragyogva
Hát új nap ismét nemzetünkön?

SZERENCSE S NYUGALOM (1839)

Nyugodt a táj: a tél hófátyolával
Rég elborítá messze téreit,
A csermely áll, zajos hullámzatával
Nem mossa többé puszta partjait.
Nem suttog lomb a barna, görcsös ágon,
S mely rajta énekelt, a vig madár
Rég hallgat, s a kihalt hideg világon
Virágtalan, de nyúgodt a határ.

Nyúgodt, míg a tavasz első fuvalma
A csillogó mezőn végig futott,
Egy félen át a napmeleg hatalmam
A téli tájon győzve elhatott.
S im újra felriad ezer szavával
A nagy természet álmai után,
A csermely felzúg, olvadott havával
Patak rohan a hegynek oldalán;

A jéglepelt egy napnak olvadása
Elvonta, szinlett nyugalom helyett,
Feltünt az elmult ősznek hervadása,
S a pusztaság a barna föld felett.

S a nyár ha jő virágos köntösében,
Mi bájoló a messze láthatár;
A föld világosabb, zöld rejtekében
Gyönyörről énekel minden madár;
Az ágak nyögve föld felé hajolnak,
Nem birva többé édes terhöket;
A csermely zúg, virágok illatoznak,
S örömzaj tölti a természetet.

Örömzaj, - míg az ősz első ködével
Homályt borít a színes táj felett,
S téli halált hirdetve jégszelével,
Egyszerre elront annyi életet.
Sárgán lehull a lomb sötét tövéről,
Eltünt az illat, a virágozás,
A fecske messze száll e bú helyéről,
S csak csend marad, csak őszi hervadás.

E l v i r a! Lám ez keblünk nyugodalma,
Ez a szerencse, melyről álmodál,
Azt feldulá egy nyájas nap hatalma,
Emezt egy dér – és elhervadva áll.
Biztos csak egy: sorsodnak változása,
Vész, ha pihensz, ha éldelsz, veszteség;
Minden tavasznak eljő hervadása,
És a nyugalmat vész követte még.

ELVIRÁHOZ (1839)

Szeretlek! – o vagy mért ne mondanám ki,
Mit évekig kinosan érezék,
Mi szívem átka volt, szívem reménye,
Vigasztalóm, s mi által szenvedék!

Szeretlek! – Vagy nem hordozám-e eddig
Hallgatva súlyos bánatterhemet?
Vagy hallál egy panaszt? Vagy csak gyanítád,
E szív hogy érted annyit szenvedett?!

Nem tűrhetem tovább. Mit eddig rejte,
Tovább nem birja e szorult kebel,
A szív feljajdul hosszu bánatában,
A seb kitört, most hadd vérezzék el!

O én szeretlek! – Ajkaim kimondák,
Gördült a koczka,melyen éltem áll,
Üzz bár magadtól, vesszenek reményim,
Kimondhatám, - és te kihallgatál!

A bánatot, mely keblemet gyötörte,
Már nem magamba rejtve hordozom,
Ha bár érezve nem, megértve hangzik,
Nem hasztalan, mint eddig, bús dalom.

Te érteni fogod, ha elragadva
E lant keserveimről énekel,
Te érteni fogod ajkamnak átkát,
Megérteni, mért érzik e kebel!

Megérteni, hogy ifiú koromban,
Hol annyi szép remény mosolyg felém,
Öröm helyett csak bánatot találván,
Csak a keserv gyönyörjét éldelém!

Megérteni e szivet bánatában,
A mit reméltem, s a mit szenvedek;
S ha majd a nép megindul szózatomnál,
Titkon elmondani: é n  é r t e l e k!

O, hadd remélnem! És ha jobb napokban
E vészhányt szív majd megpihenhetett,
Ha csak egy név maradt meg életemből,
S talán egy áldás sirhalmom felett;

Ha boldogabb utódok majd kivítták,
Miért korunk hiába küzködött,
S ha visszanéznek hálás érzetökben:
Tán megneveznek a dicsők között.

Vagy ha felejtés díja életemnek,
E gyermekábránd ha nem létesül;
S mint életemben elhagyatva álltam,
Úgy elhagyottság lesz a sír körül:

Te ne felejts el sirom éjjelében,
Gondolj reám, ha majd már nem leszek:
Czélom magas vala, bár el nem értem,
S dicső, vagy névtelen – s z e r e t t e l e k!

ŐSZ (1839)

Légy üdvözölve ősz, te föld halála,
Borult egeddel üdvözöllek én,
E szívhez illik bús napod homálya,
S e hervadás a messze föld szinén.
Pusztán, mint téreid, áll életem,
Halálra intesz, üdvözlégy nekem!

Hervadva hull már a levél a fáról
És elszállt a virágok illata:
Igy tün el az öröm csak mult bújáról
Meg nem feledkezik a sziv soha.
Oh hullj levél, majd nyugtot ad e föld;
Ha veszve a remény, mit ér a zöld?

Mit ér a dal a  zöld berekben,
Ha csak elmult vigalmaimra int,
Hogy én is hittem egykor emberekben,
S hogy minden eltünt, gyermek álmakint,
S éltemből egy maradt: a fájdalom,
És az, mire taníta bús dalom.

Dalom, mely mint az ősz a hársfa ágit
Szinesre festi végreményimet;
Miért iriyled? Elvevé virágit,
És pusztán hagyta ifjú éltemet.
Lehull a lomb, ha oly szinezve áll,
Közelgve csak szebbíti a halál.

Miként legszebb a nap végső sugára,
Legcsillogóbb a hajnal csillaga:
Úgy önti báját a költő dalára
Tikkasztá élte nyájas alkonya.
Órája elmult, megnyeré a bért:
Öröm helyett, a fonnyadó babért.

EGY ÚJSZÜLÖTT GYERMEK HALÁLÁRA (1840)

Alig jött s már is elhagyott,
A kit úgy vártatok,
Szerelmeteknek gyermeke;
Szülék, ne sírjatok!

Édes a hosszu nyúgalom,
Bár percznyi lét után:
Nem jó nekünk a föld szinén
Alatta jobb talán.

Hisz azt, mi életünkben szép,
Ő már élvezte itt:
A napnak meleg sugarát,
S anyjának csókjait.

MAHOLNAP SIR TAKARJA...(1841)

Maholnap sír takarja
Elfáradt szívemet…
Ne sírjatok barátim
Füves hantom felett.

Nem volt oly könnyű éltem,
Mint mások képzelék;
Higyjétek jobb volt nékem,
Hogy jókor elmenék.

Láttátok-e tavaszkor
Az olvadt hóvizet,
Mely vigan csörgedezve
A völgy felé siet?

Hogy csillog-villog árja,
Mi vígan cseng zaja,
S felette hány szivárvány
Von ivet partira.

De jöjjetek, ha nyár lesz,
S a viz elszáradott,
S nézzétek csak az utat,
Hol árja elfutott.

Hány s milyen akadályok,
Sziklák minden felől,
S míg fen csillogni látszott,
Mily küzködés belől.

Im képe életemnek:
Felszine csillogó,
De o ha azt tudnátok,
Mit rejt e szép folyó.

A MULT (1842)

Ne bámuld azt, ha sokszor,
Bár boldoggá tevéd,
Bús hangok töltik ismét
Költődnek énekét.

A múltat el nem törli
Boldog jelen soha:
Az is fáj, a mit elvett,
Az is, mit meghagya.

TANÁCS (1845)

O nézd a tölgyet, erős gyökerével
A földből szíja élte nedveit,
De felfelé hajt minden erejével,
S az éghez nyujtja lombos ágait.

Igy tégy te ember, kit e földhöz kötnek
A sors, s ezer szükség vaskarjai,
Bár innen élsz, ez nem elég körödnek,
Magasabbakküzdelmed czéljai.

Áldást a szív csak így terjeszt körére,
Egész pályánk hasznos csak így lehet:
Miként nagyobb árnyékot vet földjére
A tölgy, mennél magasbra nőhetett.

ÉN IS SZERETNÉM… (1846)

Én is szeretném nyájasabb dalokban
Üdvözleni a szép természetet,
Ábrándaimnak fényes csillagokban,
s bimbók között keresni képeket.

Én is szeretnék kedvesem szeméről
Enyelgve és búsongva dallani,
S nyájas arczáról, jéghideg szivéről
Érzékenyen sok szépet mondani.

Én is szeretném lángoló szavakkal
dicsérni ősz Tokajnak tűzborát,
Szabály szerint kimért zengő sorokban
Megénekelni a magyar hazát.

De engem felver nyájas képzetimből
Komoly valónak súlyos érczkara;
Nemem keserve hangzik énekimből,
Dalom nehéz koromnak jajszava.

Mit ezrek némán tűrve érezének
Eltölti égő kínnal lelkemet;
Mért bámulod, ha nem vidám az énekeltem
S öröm helyett csak bút ébreszthetett?

Míg gyáva kor borúl hazám fölébe,
Én szebb emlékivel nem gúnyolom;
Míg égő köny ragyog ezrek szemébe’
Szelid örömről nem mesél dalom.

Miként az eol-hárfa viharokban
Feljajdul a magas tetők felett:
Úgy zeng a dalnok bús dalt, bús napokban,
Ki várna tőle nyájas éneket? 

Ha éji vész borítja látkörünket,
Villámokért sohajt a tévedő;
Ha régi bánat kinozá szivünket,
Nem könnyeket-e kér a szenvedő?

S ilyen legyen dalom, egy villám fénye,
Egy köny, kimondva ezrek kínjait.
Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakittsa ketté lantja hurjait.

PANASZOK (1847)

Az ágon függ remegve
A zöld levél,
Körülte vigan szállong
Az esti szél.

’Mért kell leköte lennem?
Sohajtozik -
Zöld a mező s raj minden
Virágozik.

De én az ághoz kötve
Csak rab vagyok,
A szép mezőn veled nem
Szállonghatok.’

S a szellő átsuhanva
A rét felett,
Magával visz egy száraz
Falevelet.

’Mért kelle elszakadnom -
Szól bús szava -
A törzsről, hol az életemben
Oly szép vala?!

Kit elragadt tövéről
A végezet,
A földön nem talál az
Más nyughelyet.’

MOHÁCS (1847)

Elődeink siralmas harczhelyén,
Zöldebb a fü, Mohácsnak mezején.
Több illat tölti a virágokat
S a gazda, mondják, szebb kalászt arat.

E földet hősök vére áztatá,
Azért küld Isten ily áldást reá;
Mert szent határ az s puszta nem lehet,
Hol honfiszív honáért vérezett.

O ne sirasd meg annak végzetét,
Ki a hazáért adta életét!
Édesen alszik anyja kebelén,
S áldások őrzik csendes nyughelyén.

Mely a hazáért élt, a hű kebel,
Földjét termékenyítve hamvad el;
És szelleme a sír körül marad,
Tettekre intvén az utódokat.

A TÓHOZ (1847)

Tó mi nyugton áll vizednek
Messzenyúló tüköre; -
S nemde hányszor felriasztott
Már a vésznek vad keze!

Szineden a holdvilágnak
Képe uszik s csillagok; -
S hányszor verték partjaidat
Felzavart setét habok!

Sajkák lejtnek könnyü uton
Most a zöld partok felé; -
S hány hajós látott dühödben,
Mely sajkáját széttöré!

Boldog tó, a vész ha átment,
Nem zavarja szinedet!
Boldog szív, mely elfelejti,
A mit egykor szenvedett!

VÉGRENDELET (1847)

Ha majdan átfutottam
Göröngyös utamat,
S hova fáradtan érek,
A sír nyugalmat ad.

Márvány szobor helyébe,
Ha fennmarad nevem,
Eszméim győzedelme
Legyen emlékjelem.

S ha majd kijőtök néha
S megálltok síromon,
Zengjétek el a legszebb
Dalt néma hantomon.

Magyar dalt, lelkesítőt,
Melynél a szív dobog,
Tán halva is megértem,
S keblem hevülni fog.

És sírjatok egy könyet
Barátotok felett:
Dalt érdemelt, mert költő,
Könyet, mert szeretett.

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Báró Eötvös József költeményei - Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.