Beteg, beteg, beteg, beteg…
a függőórám így ketyeg,
és rézlapján a sárga fény
maga az ingatag remény.
Komor világ… S a bús idő
mindent oly egyhangúra sző.
És napjaim, mint lenge füst
folynak, mint hangtalan ezüst.
Dermedt vagyok és hallgatag,
mint barokk kolostorfalak,
melyek mögött egy templom ég.
Szívemnek sehol menedék.
Beteg, beteg… e furcsa rend
nagy űrben céltalan kereng,
s velünk az óramutató
jár mint eltévedt kutató.
Forrás: Vigilia VIII.
évf. 1942. március
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése